Körkérdést indítunk útnak a magyar költészet állapotáról: szeretnénk az Költészet és az Olvasó közötti párbeszédnek újabb átjárót nyitni, segítve az árnyalatok megfogalmazását, ösztökélve a megértés és elfogadás, a közeledés gesztusait. A válaszadásra felkért költőktől az alábbi három kérdésre (vagy csak valamelyikére) kértünk választ:

    1. Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait „Én, a Költő”?
    2. Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
    3. Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?

Orbán Ottó

A határ a lap széle

    1. 1. A mai költészet olvashatóságának határa pontosan megállapítható. A határ a lap széle. Ha tovább olvasunk, leesünk az asztal alá, a nixbe.
    1. 2. „Én, a Költő?” Rejtély, hogy ez mi akar lenni. Változat arra, hogy „Mi, költők különös emberek vagyunk?” Válasz a történelemben.
    2. Milyen befogadói tapasztalatra épített Homérosz? Arra, hogy a vak ember nem biztos, hogy süket is. Azaz hogy bízzunk magunkban, működő érzékeinkben. Kerüljük a filozófust, aki behunyt szemmel is eltalálja a helyes irányt, és aki tudja, hogy mi az irodalomban a „mai”! A költészet a félmegoldások teljessége, világos gondolatokhoz egy csipetnyi homályos sejtelem, mint egyéb találmányok esetében is. A legtömörebb költemény: E=m·c2. Nem az számít, hogy saját kora mennyit értett Bartókból, hanem az, hogy ő mennyit értett a saját korából, és ez által más korokból, az univerzumból. „Az elme szabad állat” – mondta ezelőtt vagy ötszáz évvel Bornemissza Péter. Gyönyörű és vad kölyke elménknek, a költészet is az.
    3. Ezt-azt, ami a kezembe kerül. Legföljebb leteszem. Annak, aki bírja szuflával, ajánlani tudom ezt a módszert. Őrizzük meg szellemünket, amíg tehetjük, rugalmas állapotában!