Körkérdést indítunk útnak a magyar költészet állapotáról: szeretnénk az Költészet és az Olvasó közötti párbeszédnek újabb átjárót nyitni, segítve az árnyalatok megfogalmazását, ösztökélve a megértés és elfogadás, a közeledés gesztusait. A válaszadásra felkért költőktől az alábbi három kérdésre (vagy csak valamelyikére) kértünk választ:

    1. Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait „Én, a Költő”?
    2. Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
    3. Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?

Rakovszky Zsuzsa

A költő is „emberből” van

    1. Az a baj, hogy ezt a kérdést nem értem. Mi az isten csudája lehet az „olvashatóság határa”? Arra gondolt volna a kérdés megfogalmazója, hogy a „mai költészet”-ből viszonylag keveset lehet egyhuzamban elolvasni, magyarán, hogy unalmas? Hát az bizony meglehet, de ennek megítélésében nem a költő az illetékes, hanem az olvasó, ő észleli önmagán, ha észleli, hogy most aztán eljutott arra a pontra, amikor úgy érzi, hogy „no, ebből nekem elég volt egy életre, pokolba a mai költészettel, hová is tettem az Arany-összest?” (Ami nem is olyan nagy baj talán.) Vagy a rút emlékű „közérthetőség” kifejezést igyekezett a kérdező tapintatosan megkerülni? Vagy arra vonatkozna a kérdés, hogy meddig folytatható még a mai költészetnek az az irányzata (mert többféle „mai költészet” van azért), amelyik a verset vagy akár a prózát a külvilágra való vonatkozás nélküli szövegnek tekinti? Azt hiszem, nem sokáig, de én írónak is, olvasónak is konzervatív vagyok, a kérdés nem ingem, így nem is vehetem magamra. Másfelől, ugye, „különös gubók szülhetnek pillét: mit tudod?” Meglátjuk.
    2. Semmilyenre, mert nem arra épít. De hát ezt, gondolom, sokan elmondták már korábban, nem érdemes megismételni: az ember (a költő) versírás közben egyáltalán nem gondol az olvasókra (sorry). Másfelől viszont a költő is „emberből” van, akár az olvasó, és az elkészült vers akkor is megérinthet másokat, ha a megírásának nem kifejezetten ez volt a célja. Hogy melyik vers melyik olvasóra hat, az kettejük érzékenységének, világlátásának stb. szintjétől függ, illetve, ha a vers eléggé sokrétegű, akkor különböző érzékenységű, műveltségű olvasók is találhatnak benne valamit önmaguk számára, mint ahogyan ugyanaz az ember is másként olvassa ugyanazt a verset fiatalabb és másként idősebb korában. De hogy aztán egy bizonyos vers inkább az ötven és hatvan közötti, nyolc általánost végzett kisvárosi férfiak között lesz-e népszerűbb, vagy a húsz és harminc közötti felsőfokú végzettséggel rendelkező nők körében – hát ilyen statisztikákat lehetne éppenséggel csinálni, csak egyrészt minek, másrészt, azt hiszem, olyan kevesen olvasnak verset, hogy úgysem lehetne értékelhető adatokat nyerni.
    3. Az olvasás szenvedély, és a szenvedélyeibe az ember általában nemigen tűr beleszólást, és tanácsot se igen szokott elfogadni. A megszállott olvasó, ha valami okból betű híján szűkölködik, kiolvassa a többesztendős napilapot, amibe a cipésznél a megjavított cipőt csomagolták (valaha, amikor voltak még cipészek), vagy beleolvas a buszon a szemben ülő újságjába. „Some say life is the thing, but I prefer reading” (azaz „Egyesek szerint az élet az igazi, de én a magam részéről jobban kedvelem az olvasást!”), mondta egy bizonyos J. R. (?) Smith, akiről, sajnos, nem tudom, hogy kicsoda, csak a fenti idézet alatt találkoztam valahol a nevével, de nagyon a szívemből szólt. Másfelől minden szenvedély személyes dolog, és nekem sehogyan sem akaródzik válaszolni arra a kérdésre, hogy mit is olvasok, legfeljebb olyan általánosságban, hogy: mindenfélét, és korántsem csak szépirodalmat. És hogy mégis mit tanácsolnék? A lehetséges válaszok egy része kézenfekvő, de azt hiszem, illetlenség lenne az olvasó figyelmébe ajánlani mondjuk, Aranyt, Vörösmartyt vagy Jókait: bízzunk benne, hogy már fölfedezte őket. Ha egyáltalán, olyasmire érdemes fölhívni az olvasó figyelmét, ami idáig esetleg könnyen elkerülhette: ezért annyit mégiscsak elárulnék, hogy mostanában olvastam újra két nagyszerű, viszonylag kevéssé ismert regényt: Pap Károly Azareljét, és Szilágyi István Kő hull apadó kútba című könyvét – mindkettőt nagyon melegen ajánlom mindazoknak, akik még nem olvasták (vagy egy ideje nem olvasták újra) őket. És még azt is tanácsolnám a verskedvelő olvasóknak, keressék a lapokban (és a könyvesboltokban) a fiatalok, elsősorban Mesterházi Mónika, Tóth Krisztina, Imreh András, Szabó T. Anna vagy Kun Árpád verseit, ha olyan valóban „mai” költészetet szeretnének olvasni, amely mindazonáltal nem feszegeti „az olvashatóság határait”.