Magyar Balázs

Parti szél

Egy szemtanú naplójából

    A vaskos hajnali köd megereszkedett a tó fölött, élesen vált le az égről, mint a feltört tenyéren a bőr. A bárkák árbocai puhán átdöfték, meglazult, majd a második óra táján finom fátyolként terült el a víz felett. Már óvatos vagyok az ilyen reggelekkel, mikor csendben indul a nap, minden a helyén, nem gabalyodnak össze a hálók, javítani sem kell.
    A halászat az életünk. Hajnaltól hajnalig éberek vagyunk, álmomban is ül valaki bennem a parton. Tilapia időszak van, a felszínre furakszanak, sütkéreznek, pancsolnak a verőfényben. Még a hajóktól sem rettennek el, szinte vödörrel merhetjük őket. Négy reset és két kherem a bárkában már előkészítve, magam hajtogattam, hogy mire a többiek is lejönnek, azonnal indulhassunk. A víz békés, egyenletes, gyenge szél fúj Tibériás felől. Már indulnánk, de ő késik. Átnézzük a dobóhálókat, ne hibáztassunk senkit, ha betekeredik. Akkor látjuk meg a meredek part felett, úgy egy stádiumra a víztől, ahogy három asszonnyal beszélget. Nem lehetett kivenni, kik azok, csak őbenne voltunk biztosak. Valaki így szólt: „Gondolhattuk volna.” Később odaértek, ismerőseink és egy másik asszony voltak vele, kisírt szemei nagy bajt jeleztek. A méreg akkor szabadult el bennem, amikor János odabökte, hogy nem megyünk halászni, mert a városban van dolga. Akkor hangosan is megjegyezték: „Ilyen alkalmat kihagyni!” Mire ő: „Az alkalmakat fentről kapjuk, akárcsak az esőt.” Egy kukkot se szóltunk, mintha fejbe vágtak volna. Bementünk Magdalába. Tíz stádium gyaloglás tűző napon, a hátunk égett. Hűvös ház fogadott, könnyű borral kínált egy Szilpa nevű nő, aztán ők négyen elvonultak. Úgy éreztem magam, mint akit félrevezettek. Ültünk a hűs teremben, a távolban a tó ezüstös foltja, és néztük egymást, mint a rabok. Mostanában egyre gyakrabban érzem ezt, minél távolabb megyek a víztől, annál jobban feszít belül valami, még mindig az alkalmakra gondolok, amiket elszalasztok, még ha felülről kapjuk is. Próbálom magammal elhitetni, hogy ezt a kínt is felülről kapom, mint az esőt. A halak fekszenek a homokban, mint mi itt együtt a házban, bámulunk ki az ajtónyíláson, mintha felmentésünket hozná valaki a tengeren túlról. Tegnap ketten csatlakoztak hozzánk, a nevükön túl semmit sem tudok róluk, most ők is hallgatnak, barátkozásunk abból áll, hogy együtt bámuljuk a tavat. A szél megfordult, erősebben vág be az útról, felverve a port, a szalmát. Felhők gyülekeznek, a térről behallatszik az árusok kiabálása, többen a sátrakat bontják, hallani, hogy mérgelődnek az idő miatt.
    Két óra múlva kitört a vihar. Aki vízen él, még a vihart is ott szereti, valahogy biztonságosabb, mint falak közt. A tétlenség nehezebb a bőrig ázásnál, visszafutnék a partra átkötni a hajót, vonszolnám a teli hálót, vagy vágja a kötél a tenyeremet, eveznék a hullámokkal szemben.
    Mire torkaszakadtából süvíteni kezdett, visszajött ő is, egyedül. Eleredt az eső, szétáztatta a szamárganéjt a köveken, előttünk az úton mezítlábas gyerekek tocsogtak a sárban, lábukkal dagasztották a habos masszát. Asztalhoz ültünk, Szilpa lencsét főzött, kenyérrel ettük. A lencse is egy kicsit habos volt. Ebéd után hálát adtunk, majd csendben szedelőzködtünk, a vihar alábbhagyott, de az eső még nem állt el, csak csendesebben mosta tovább a kifehéredett köveket. Kelet felől már tisztulni látszott az ég. Visszafelé a gonosz lelkekről és a szenvedélyről beszélgettünk. Ez úgy jött szóba, hogy azzal az asszonnyal napok óta különös dolgok történtek. Olyan szokásaitól szabadult meg, amire még nem volt példa a tó környékén. Lassan ballagtunk, mint akiknek nincs dolguk. Valamelyikünk megkérdezte akkor, hogy vajon mi jók vagyunk-e, akik ővele haladunk. Azt mondta: „Sokan haladnak mellettem, de mégse tartanak velem, aki ismeri természetünket, tudja, hogy mindannyian meg vagyunk tévesztve öröktől fogva…” Én ezen sokat gondolkoztam, például, hogy ki is tévesztett meg engem, mert úgy hiszem, tudom, hová megyek, és tudom, mit hagytam ott. Szavaiból azt vettem ki, nem ismerhetjük még saját bűneinket sem. „Ha a lélek úton van, az ember számára ez tökéletességet jelent.” Az asszonyról is kérdeztük. „Olykor átszakad az ember élete, mint a pergamen, mikor nem is gondolja, és hiába áll ellent. Ami pedig írva van rá, így nyer értelmet.”
    Sejtettem, hogy kimeríthette a mai nap, merthogy átszakadva nyerne értelmet az ember, ez nekem magas. Pedig vidám volt, a parton külön vonult, amíg készülődtünk a behajózásra. Azt gondoltam, a gyógyításhoz, az ördögűzéshez sok erő kell meg gyakorlat, ha az ember hét ördöggel bánik el, hétszer olyan fáradt. Tudom, hogy marhaság. A szabadulás nem varázslat. Legnehezebb tán az volt, hogy nem oszthatott meg velünk mindent, ami bántotta. Erre is később jöttem rá, saját tapasztalatból. Amíg mások terhét cipeltem szamár módra, kimerevedtem a napon, de amikor az emberek szemében haszontalanná váltam, jobban kezdtem hasonlítani a figyelő bárányra, akinek nincs szava.
    Olyan szélcsendet, ami a vízre szálláskor fogadott, régen láttam, a csiszolt márványlap is durvább, mint a tó volt akkor. Felhúztuk ugyan a vásznakat és a part mellett eveztünk, hogy ha kihűl a szárazföld, ránk leheljen a sötétben. Napszálltáig még ringatóztunk a vörös selymes vízen, saját mocorgásunk vert csak apró gyűrűket köröttünk. A nap eltűnt és csend lett. Halászatra senki sem gondolt már, csak bámultuk egymást, meg a lógó vásznakat. Vártuk a csendes járású parti szeleket, a fuvallatot, mely meleg leheletként lassan áramlani kezdett felénk Magdala irányából.