Jurga Ivanauskaitė

Gyöngyvirágok éve

    „A sárga északi szélben / Gyöngyvirágok nyílnak szépen. / Egy fénylő, vörös test pedig / Háromszor szállt el az égen. / Egy vén, vak tengeri madár / Imádságát súgta nékem” – szavalta Saulius, és kecses, gyakorlott pantomimmozdulatokkal kilépett az út szélére. Hideg vonású, szép arcára váratlan érzések egész raja ült ki. Saulius levette szemüvegét, és tekintete különösen élessé vált; szinte furcsa volt, hogy valami tárgyba ütközve nem vágja ketté. Saulius volt társaságunk szellemi vezére, mindannyian fenntartás nélkül tiszteltük, nem gyötörtük magunkat azzal a kérdéssel, hogy mivel is kerített hatalmába bennünket. A tizenöt éves Danas hűségesen csoszogott Saulius mellett. Ő volt köztünk a legfiatalabb, és ezért jogos kiváltságokkal rendelkezett. Mondjuk megengedtük neki, hogy Jack Kerouacért rajongjon, míg mások a zen buddhizmus apológiájában és Dosztojevszkijben mélyednek el. Danas még azt a jogot is kiharcolta, hogy arról beszéljen, mit tenne, ha milliomossá vagy rockcsillaggá válna. Társaságunk egyetlen „nője” – Vilija – tekintetét Sauliusra függesztve járt (bizonyára nem kell megmagyarázni az okát), és ezért folyton megbotlott. Én pedig Vilét tartottam szemmel. Ha láttátok volna, mentséget találnátok viselkedésemre. Persze ha tetszenek nektek a hollywoodi csillagok, Renoir vagy Kusztogyijev női, lehet, hogy ostobának tartanátok engem. Vilé igazi csalétek volt a sofőrök számára. Amikor kiállt az országút közepére lobogó piros szoknyájában, fekete hajával és apró kék gyöngysorával, olyan volt, mint egy növény Max Ernst képéből kivágva; egyetlen kocsi sem húzott el mellette anélkül, hogy meg ne állt volna. (Bocsánatot kérek, amiért állandóan híres neveket idézek!) Vilé arcán, mozdulataiban, beszédében pillanatról pillanatra váltva egymást a lélek dagálya és apálya lüktetett, mereven a szemébe bámulhattál, állta, a szeme meg se rebbent. Én viszont a sofőrök réme voltam. Kopaszra nyírt fejem valamiért visszataszító szürke árnyalatot kapott, zöld csizmanadrágom (nagybátyám eresze alján találtam) hol itt, hol ott feslett szét, olyan régi volt. Vilé foltozhatta.
    Már bizonyára rájöttetek, hogy autóstoppal utaztunk. Az úton isteni szerencsénk volt. Tegnap kora reggel indultunk el Vilniusból, az éjszakát a daugavpilsi autóbusz-állomáson töltöttük, és lám, most dél körül csak tíz-húsz kilométerre voltunk Pszkovtól. Pszkovba és Novgorodba tartottunk, a millió fehér templom és harangzúgás birodalmába.
    „S ahogy a madár fölkiáltott, / Lehulltak a gyöngyvirágok – szavalta tovább Saulius. – S a szörnyű, sápadt látomás / hirtelen előttem állott” – fejezte be, és elhallgatott.
    – Romas, te folyton gúnyt űzöl mindenből – mormolta Vilé.
    Saulius hatására úgy döntöttünk, hogy az utolsó tíz kilométert gyalog tesszük meg. Gyönyörű idő volt, június eleje, amikor az első villám széthasítja a felhőket, és zúdul a víz a buja zöld növényekre. Ez a zöld szín színültig töltötte a teret bennünk és körülöttünk.
    „Kinyíltak a gyöngyvirágok, / S a harangszó messze szállott!”
    Többé nem zavartam társaságunk költői hangulatát, annál is inkább, mert körös-körül valóban elképesztően sok gyöngyvirág nyílt. Az országút mindkét oldalát ellepték, a hajlékony, friss levelek szinte nem is látszottak, csak a márványfehér virágok.
    Elsőnek Vilé rohanta meg a gyöngyvirágokat, és leírhatatlan lelkesedéssel kezdte őket tépni. Utána Danas, aki ragaszkodott a „virágok gyermekeinek” hagyományához. Saulius egy pillanatig habozott (biztosan azon gondolkozott, mit tart erről a zen esztétika), aztán lehúzta cipőjét, s mint egy tejforrásba, úgy gázolt a virágok közé. Olyan bőségesen volt ott gyöngyvirág, s a belőlük áradó hűvösség olyan hívogató volt, hogy én is beleúsztam az illatos növényvilágba. Viháncoltunk, mint a kiscsikók, amikor kiengedik őket futkározni a rétre.
    Vilja hangos kiáltással belehemperedett a fehér virágok sűrűjébe. Úgy éreztük, mintha pezsgőben fürödtünk volna, és én kissé fanyalogtam. De amikor Saulius és Danas beszabadult a virágok közé, persze követtem a példájukat. Köztünk, az öttagú társaság tagjai között, mint valami eltévedt angyal, ott röpködött a gyöngyvirág illata.
    Saulius elnyúlt a földön, Vilé pedig tépni kezdte a gyöngyvirágokat, és Saulius arcára rakta. Megfigyeltem, hogy mozognak a remegő szempillától és a széles mosolytól.
    – Miért nem jött velünk a feleséged? Tetszett volna neki itt – szólt Vilé, lesöpörve a gyöngyvirágokat Saulius arcáról, és tenyerét a homlokára tette.
    – Úgy tudom, már sokszor megmagyaráztam. Dolgozik, a disszertációját írja. És különben is, ez még nem jelenti azt, hogy nincs velünk.
    Végül is nem meséltem el nektek a legfontosabbat Saulius feleségéről. Tizenegyedikes korában Saulius valamilyen brosúrában azt olvasta, hogy a Burját Autonóm Köztársaságban buddhisták élnek. Pénzt kért kölcsön tőlünk, és a vizsgák előtt elutazott megnézni az alhaneji szent hegyet meg az arsani csodaforrást. S visszatért… egy feleséggel, aki tíz évvel idősebb volt mint ő, de a szülei, nagyszülei és dédapái ízig-vérig buddhisták voltak. Cagansarának hívták, ami „fehér holdat” jelentett. Szép volt, egzotikus, temperamentumos… de egyáltalán nem érdekelte Saulius ábrándos buddhizmusa.
    Mindannyian úgy láttuk, Saulius szörnyen becsapódott. Felesége roppant felkészült volt, érdekelte a politika, plakátokat rajzolt, verseket írt, békeharcra buzdítókat. Saulius – aki naivul hitte, hogy a közömbösség elegendő a nirvána eléréséhez, a teljesen apolitikus, a világ fájdalmában tetszelgő Saulius – a szemünk láttára pár hónap alatt férfivá nőtt, az emberek iránti szeretetet, pacifista eszméket hirdetett, szinte fizikai fájdalommal élte át a Dél-afrikai Köztársaságban vagy az Ulsterben történt eseményeket.
    Iskolai együttesünkben tiltakozó dalokat kezdett játszani. Apróra tudta, mi történik Salvadorban vagy Kuvaitban. Újságíró szakra felvételizett, bár kezdetben a festészetről álmodozott.
    Persze mindannyian meghökkentünk, de az istenített Sauliust nem volt könnyű leszállítani a piedesztálról. Gyűlöletünk szegény Cagansarára összpontosult.
    Órák után néha motorkerékpárral jött Sauliusért! A gyűlölet hirtelen a legfurcsább módon igézetté változott, és roppant gyorsan Cagansara is ugyanolyan tisztelet tárgya lett, mint Saulius. Most disszertációt ír ezzel a megrázó címmel: A kultúra válsága és a filozófus felelőssége.
    Saulius és Cagansara már négy évet töltöttek együtt, és szerelmük semmit sem vesztett hevéből. Két évvel ezelőtt gyermekük született, Proust tiszteletére Marcelnek nevezték el.
    – Ha annyira szeretitek egymást, hogy tudjátok elviselni a távollétet? – kérdezte nagyon hamis hangon Vilé.
    – Mi örökké együtt vagyunk, ő meg én és Marcel – mondta Saulius a gyöngyvirágot harapdálva. – Nem az a fontos, egymás közelében vagyunk-e testi mivoltunkban. Érzem, hogy a szerelme mint egy szélroham száll felém a messzi sárga térségből, és simogat engem hosszú, az időben megdermedt érintésekkel. Én is ugyanúgy válaszolok neki. Látom, hogy hirtelen megáll az utca közepén, és halkan fölkiált, amikor szerelmem körülveszi, szárnyaival simogatja haját, szemét, ajkát, nyakát. Ezt nehéz elmesélni, a szavaknak itt nincs jelentőségük.
    (Saulius a feleségének ma egy teljesen üres papírlapot küldött; meg volt győződve, hogy ez többet mond neki, mint a szerelmes szavak fóliánsa. Azt hiszem, ezt Salinger könyvében olvasta.)
    – De feleséged elbeszéléseiből ítélve a test mégiscsak jelent valamit nektek. Azt hallottam tőle, hogy két ember abszolút közössége csak fizikai lehet… – jelentette ki Vilé. (Cagansara valóban gyakran mesélt nagyon intim és pikáns történeteket arról, hogy mit művelnek éjszakánként a férjével. És távolról sem abban a fennkölt stílusban, amelyben Sauliust hallottátok beszélni.)
    – A lelkierő és a lelki játékok a ti fantasztikus szerelmi kalandotokban nagyon keveset jelentenek – folytatta Vilé. – Mesélj a szerelmedről, mely szárnyaival simogatja feleséged ajkát, szemét, mesélj róla Freudnak. Ő megmondaná, hogy ez nem más, mint a kielégítetlen libidó. Sokkal egyszerűbb, mint képzelni szeretnéd.
    Vilére néztem, és láttam, hogy arcán minden egyes szóval egyre világosabban és kivehetőbben ül ki a félelem. Tudtam, Vilé rájött: ahelyett, hogy Sauliushoz közeledett volna, eltávolodott tőle, fölégette a hidakat, akadályokat emelt. Tudtam, hogy Vilé egyetlen saját szavában sem hisz. Úgy vettem észre, hogy a félelem már egészen elhatalmasodott rajta, amikor meglátta Saulius szemében a szomorúságot – nem pedig a haragot, a maró gúnyt vagy a közömbösséget (mint ahogy általában védekezni szoktunk). Nagyon jól megértettem Vilét. Eszembe jut, egyszer Saulius sokat és hosszan beszélt nekem a vietnami háborúról. Ültem, és próbáltam úgy tenni, mintha teljesen közömbösen hagyna a politika, általában a környező világ, abban a hiszemben, hogy rögtön eléred a satorit, de idegesen kalimpáló lábam elárult; elárulta, sokkal szívesebben hallgatnék az ő és Cagansara éjszakai játékairól. Saulius egy fényképet kapott elő. Azon egy amerikai katona lábánál fogva egy vietnami csecsemőt vág egy hatalmas Buddha-kőfejhez. Már mellette fekszik néhány véres testecske, és ott áll meztelenre vetkőztetve a gyermekek anyja. Emlékszem, undorító mohósággal vetettem magam a képre, és elszörnyülködve pár cinikus szót mondtam. Sauliusra néztem, és mintha leforráztak volna. Lelkesült, szép arcán annyi szomorúság és ámulat volt, mint egy kisfiúén, aki egyszerre rájött, sohasem találja meg a varázspálcát, és nem lesz ereje röpülni.
    Most mintha valaki meghúzta volna a nyelvemet.
    – Vilé a Sauliusba szerelmes magányos kisasszonyok klubjához tartozik. Akinek sikerült vele egy-két éjszakát eltöltenie, az meghökkentő dolgokról mesél…
    Hogy ne lássam Saulius arcát, azt néztem, Danas haja hogy lángol narancsszínben a gyöngyvirágok között.
    – Hisz nagyon jól tudom, hogy nem olyanok vagytok, amilyennek most látszani akartok. Bennetek is ugyanazok az eszmék vannak, amelyek bennem, másképp nem tudnátok megélni – szólalt meg hirtelen Saulius. – Emlékeztek Kant categoricus imperativusára? Az ember jót tesz, hiszen jó és nemes lelkű, a célok és körülmények lényegétől függetlenül. Ti annyi energiát elpazaroltok a harag és a metsző gúny kitörésére, pedig élhetnétek csak jóságban és szeretetben. Hisz látom, arcotokon idegesen rángatózik a közömbösség, amikor azt mondom, hogy minden ember egyenlő, nemcsak szociális, hanem lelki értelemben is, a tehetségtől, intellektualitástól, eszmevilágtól függetlenül; hogy a világon a legnagyobb művészet: szeretni az embereket. Ez a lelki szegénység jele.
    – De hallgasd – avatkozott bele hirtelen Danas –, emlékszel Kerouacra? Vagy a punkra? Őket megbántotta az élet, és a maguk haragjával tiltakoztak a kispolgárság ellen – s elvörösödött ilyen bátor gondolatok kimondásától.
    – A harag és a kiábrándulás nem tiltakozás, hanem a konformizmus visszája. Az esőt és a napfényt az élet egyformán osztja szét mindenkinek. Vannak örök, szent dolgok, amelyek képesek harmóniát és jóságot önteni a legsebzettebb lelkekbe is. A japán művészet, Bach zenéje, Chagall festményei, sőt ezek a gyöngyvirágok is – mondta, és fölállt, majd egész halkan hozzátette: – Persze, vannak más dolgok is: háborúk, erőszak, egyenlőtlenség, de nem is hajtogatom nektek, hisz már kezdtek megcsömörleni az intelmeimtől.
    – Könnyű így beszélned – jelentette ki Vilé szintén állva –, amikor minden rendben van nálad. Van feleséged, aki szeret téged, és te szereted őt, van egy gyönyörű gyermeketek. És általában mindenki szeret téged, könnyű neked is szeretni mindenkit. Én pedig? Én szeretlek téged, és ez minden, amiért létezem. Ha te hirtelen eltűnnél, megfulladnék, felrobbannék, mintha légüres térbe estem volna. Mindent, amit teszek, a te nevedben cselekszem: járkálok, alszom, eszem, olvasok, rajzolok, gondolkodom, politikával foglalkozom, igyekszem jó lenni másokhoz. De tudom, hogy te csak őt szereted, ezért nem követelhetem tőled, hogy legalább egy kicsit érdeklődjél irántam. Ha letérdepelnék előtted, mint egy isten előtt, és meztelen, poros lábadat könnyeimmel mosnám meg, saját hajamba törölném, ha felgyújtanám magam a szemed láttára, ha homlokomra sütném a nevedet, te mégis csak őt szeretnéd, nem engem, és teljesen igazad lenne!
    Vilé hirtelen térdre borult Saulius előtt, és átölelte lábát. Saulius megfeszült, mint egy húr, aztán váratlanul lehajolt, s fölemelte Vilét. A következő pillanatban már csókolóztak. Én meg a szörnyen szégyenkező Danas csak álltunk, szorongattuk a gyöngyvirágcsokrot, és néztük őket ostobán. Végül így szóltam:
    – Ó, Vilé, mit mondana neked a nagy Buddha Sakjamuni? Beszédedben vagy tizenötször használtad ezeket a névmásokat: „én”, „enyém”, „nekem”!
    – Te mégis csak őt szereted – mondta végül Vilé.
    – Én mindenkit szeretek – felelte Saulius, szemüvegét feltéve.
    – Igen, persze. Te az egész emberiséget kedveled. Lehet, hogy épp benned öltött testet Buddha. Látod, az egész bennem levő szerelmet az oltárodra teszem, másoknak pedig semmi sem maradt. Azt mondod, létezik az örök jóság eszméje, én pedig azt állítom, megvan az örök pusztító erő. Az erő, és nem az eszme. Lám, a háború is. Mindannyian békét akarunk, de kitör a háború. Ez az őserő. Te meg a feleséged sorsotokat a békeharcnak szentelitek, de ez olyan, mintha a sámán megpróbálná elűzni az orkánt vagy a földrengést. Valami könnyűzenei csillag koncertje jövedelmét a bangladesi éhező gyermekeknek adományozza, de ez csak annyi, mintha megpróbálná kanállal kimerni a tengert. Azt mondod, hogy az egész emberiséget szereted, de semmivel sem tudsz segíteni egyetlen embernek, mondjuk nekem.
    – Az egyetemes jó óceánja nem tudja lemosni egyetlen ember kínját, mondta Santajana – magyaráztam cigarettára gyújtva (már biztosan azt gondoljátok, hogy teljesen elment az eszem).
    – Amikor elmúlik a rombolás vágya, eltűnik a kín is. Te pedig hiába szorítkozol ilyen szerelemre. Nekem úgy tűnik, ha szereted az embert, benne az egész világot szereted, minden embert. Nem tudom, az igazi szerelem idézhet-e elő haragot vagy reménytelenséget, vagy válasz nélkül maradhat-e. Ha a szerelem idegenné tesz az egész világ számára, ha eltávolodik az emberektől, ez azt jelenti, hogy bár hozzád vagyok kötve, te valójában nem szeretsz engem. Valamit szeretsz magadban, de nem engem. Sőt nem is a szerelem tárgya a fontos, hanem sajátos minősége. Ha én szeretem az embert, benne az egész emberiséget szeretem, mindent, ami él, magamat is. Olyan kapcsolatokat kell teremteni a világgal, hogy úgy érezd, mintha ikertestvéred volna. Ahelyett, hogy elmerülnénk az önsajnálkozásban, csak le kell hunynunk a szemünk, és hallgatnunk, milyen sokatmondóan zúg a csend. Feloldódni a pillanatban, belevinni magad a világmindenség ritmusába, mindenféle reflexió nélkül, akár a hold, mely nem töpreng azon, hogy tükröződik-e a tó vizében vagy nem.
    Saulius elhallgatott, és a fülét hegyezte. A közeli falucska felől furcsa zene hallatszott. Különös, mert nehéz volt fölismerni a dallamát és azt, hogy kinek szól.
    Egy-egy ölnyi gyöngyvirággal kimentünk az útra. A zene tovább szólt. Kopasz fejemben az a gondolat támadt, hogy temetési induló. És valóban, a mezei útról temetési menet kanyarodott ki az országútra. Belekeveredtünk a feketébe öltözött emberek társaságába. Teljes szélességben elfoglalták az utat, és nem engedték el a türelmetlenül dudáló autókat. A halottat nyitott koporsóban vitték. Furcsa érzés fogott el. Nem hittem, hogy az az elhunyt nem látja a zöldülő mezőket és a hatalmas eget, mely utoljára terül el lezárt szeme fölött. Vilé a koporsóhoz ment, és a rá jellemző határozottsággal a halott mellére tette a gyöngyvirágot. Láttam, keze hirtelen megremegett, és tekintete a halott arcán állapodott meg. Abban a pillanatban a koporsóhoz lépett egy nő, fölkapta a gyöngyvirágokat, és a földre dobta.
    – Nem, nem, galambocskám, csak gyöngyvirágot nem – mondta.
    Vilé félreugrott, és belekapaszkodott Saulius karjába. Világosan láttam, hogy nagyon megijedt.
    Egészen különös dolgok történtek. Én kissé távolabb mentem, nem olvadtam bele a temetési menetbe, de hozzám jött valami tizenhat éves forma leányka, és elvette a gyöngyvirágcsokrot.
    – Nem kell gyöngyvirág – mondta, és kezdte tenyerébe tépni a virágokat. Egyik kezében az üres szárak maradtak, másik markában apró, fehér virágok.
    – Nem kell hallgatni, hogy szólnak ezek a csengők – mondta, és elment, a földre szórva a fehér csengettyűket.
    Sauliusra, Danasra pillantottam. Gyöngyvirágaikat elvették, a földre dobták.
    Elmaradtunk a menettől, amely befordult, és az erdő szélén látszó temető felé tartott.
    Újra letelepedtünk a gyöngyvirágok közé, egészen közel az úthoz.
    – Különös szokások, mint Rubljov idejében – szólt Saulius –, miért akadtak fenn a gyöngyvirágokon?
    – Nem tudom, neked tetszett volna-e – kérdeztem –, hogy olyan elvetemült alakok, mint mi, halott hozzátartozóidra út menti füveket dobjanak?
    – Ez világos. Ilyen a vidék… Fogalmuk sincs semmiről. A beatnikekről, a hippikről és Kerouacról még hallani sem hallottak – biztosan tudjátok, hogy ezt Danas mondta.
    – De semmit sem mondtak a külsőnkről. Egyenesen roppant udvariasan vették ki kezünkből a virágokat – mormogta Saulius cigarettára gyújtva.
    Vilé hallgatott. Aztán tüzet kért Sauliustól.
    – Saulius – szólt hirtelen nagyon halkan –, egészen közel voltam hozzá. Egész arca, nyaka és keze tele volt apró sebekkel, mintha tűkkel szurkálták volna össze.
    Ezen nem csodálkoztunk. Mindenféle betegség lehetséges.
    Estefelé elértük a várost. Eszembe jutott, hogy Saulius valamikor ezt mesélte nekünk: „Ha egyszer Pszkovba utaztok, azon igyekezzetek, hogy először estefelé érjetek oda, amikor a nappali fényt fokozatosan kifakítja az alkony. Akkor a fehér templomok sokasága a harangzúgásban és a fekete madarak ricsajában, a rézkupoláktól megvilágítva a zöld égbe száll. Aztán ugyanolyan hirtelen, ahogy kikeltek, buján sarjadnak az alacsony dombokon a le nem dönthető fűszálak. Ez abban a pillanatban történik, amikor a nappalt fölváltja az este. Lehet, hogy észre sem veszitek, és egyszerre mintha egy hatalmas pincéből tódult volna ki, nedves szélroham csapja meg az arcotokat.”
    Pár órát csavarogtunk a városban egyik templomtól a másikig. Rézcsengettyűket és vékony, illatos gyertyákat vásároltunk. Vilé és Saulius minden öt percben csókolóztak. De aztán mintha tükörüveg tokjába zárták volna Sauliust. Mi láttuk, de ő nem láthatott bennünket.
    A külváros felé tartottunk, hogy szállást keressünk. Nem akartuk újra az állomáson tölteni az éjszakát, különben is már vágyódtunk a normális emberek után (gondolom, észrevettétek: köztünk nem volt ilyen). Ezeken a vidékeken isteniek az emberek!
    Alig értünk ki a város központjából, ismét csak a gyöngyvirágok. Fehérlettek a kék alkonyatban, mintha valaki kefirt öntött volna ki a rétekre. Üdítő illatuk átjárta a levegőt. Elfáradtunk, és mindenki hallgatott. Egy idő múlva Danas azt mondta, hogy mindannyian roppant kedvesek vagyunk, mintha egyenesen a Dharma csavargóiból vagy a Satori Párizsban lapjaiból léptünk volna ki. Próbáltam elképzelni, vajon mit csinál most a húgom, Rasa. Marcellel volt egyidős. Vilé Sauliusra tapadt tekintettel lépkedett, és ajka remegett.
    Alacsony külvárosi faházikók következtek. Kinyitottunk egy kiskaput, és beléptünk az udvarra. Lobogott a tűz. Az egész udvar tele volt lekaszált gyöngyvirágokkal. A tűznél egy férfi állt, kezében kaszát tartott. Egy piros gyapjúsapkás kisfiú gyöngyvirágot dobált a tűzre. A tűz mellett kandúr hevert. Odamentem, meg akartam simogatni. Lehajoltam, és rájöttem, hogy döglött. Testét apró sebek borították, mintha szegekkel vagy tűkkel szurkálták volna agyon.
    A házból egy asszony jött ki egész ölre való gyöngyvirággal. Elmondtuk, hogy szeretnénk megszállni, és azonnal teával és krumplival kínált bennünket, majd megmutatott egy teljesen üres szobát. Semmi sem volt benne, csak néhány gyöngyviráglevél a padlón. Egy futballmérkőzés közvetítőjének hangja hallatszott, a másik szobában a televíziót nézte valaki. A háziasszony pár pokrócot adott nekünk, mi is hoztunk magunkkal néhányat. Nagy örömmel egyeztünk bele, főleg Danas, hogy a padlón aludjunk.
    – Ha kell, hívjatok bennünket. Jó éjszakát, gyerekek – mondta a háziasszony, és kedves mosollyal távozott.
    – Mennyi misztikum, barátaim – szóltam én. – Ha éjszaka iderepül a vámpír, kiáltsatok, hívjatok. Ez a háziasszony a megtestesült Drakula gróf. Most a televíziót nézi, éjjel pedig, testvéreim, éjjel…
    – Éjjel kétfelé nyílik alattunk a narancsszínű szakadék, és zuhanunk benne madársikolytól kísérve. És szemünk előtt lepereg egész életünk a mostani pillanattól a kezdetek kezdetéig – mondta Saulius.
    Vilé kitárta az ablakot, és a ráma kilincséhez kötötte a rézcsengettyűinket.
    – Inkább csukd be – ajánlotta Danas félénken körülkémlelve. Az ajtótól és az ablaktól legtávolabb leterítettem a takarót, mintha mocsár közepén akartam volna aludni. Lefeküdtünk, és most valami okból nem fogtunk bele legkedvesebb játékunkba: mindent elmondani, ami eszünkbe jut. Tudjátok, egészen fantasztikus szó-láncreakciók tolulhatnak elő egyenesen a tudat alól. Egyszer próbáljátok meg ti is elalvás előtt! Régóta ábrándoztam azon, hogy magnóra vegyem. De most mindenki hallgatott, hiszen Saulius is néma volt. Egyszer azt mondta, nem szeretné, hogy csak szavakkal érintkezzünk. Már rég gyanítottam, hogy elérte a jóga negyedik vagy ötödik összpontosítási fokát. Bár sohasem mesélt lelki győzelmeiről.
    Éjszaka fölébredtem: úgy tűnt, valaki tűkkel szurkálja a padlón heverő kezemet. A levegőt áthatotta a gyöngyvirágillat és a halk csengés. Azt gondoltam, hogy az ablakon át árad be az illat, s a mi csengettyűink szólnak. De nem a réz csengett, az illat pedig nemcsak körülöttem terjengett, hanem bennem is.
    Hirtelen éles fájdalom hasított a jobb karomba. Kinyitottam a szemem, és fölemeltem a fejem. Körös-körül csak gyöngyvirágok. Újra megfájdult a jobb tenyerem. Ránéztem, és meghökkentem – a tenyeremen keresztül két szár sarjadt ki. Talpra ugrottam, és kővé dermedtem – barátaimat benőtte a gyöngyvirág. Mintha a padlóhoz szegezték volna őket gyenge, csengő szárakkal; nem tudtak mozogni. Meztelen lábamat enyhe fájdalom kínozta – mintha szúnyog csípte volna meg. Különös kiáltás szakadt fel belőlem.
    A háziasszony befutott a szobába.
    – Ó, ez az év a gyöngyvirágok ideje – mondta, és barátaimhoz hajolva kezdte kitépdesni élettelen testükből a gyöngyvirágokat.
    Alig tudtam kiszakítani talpamat a földből (lábfejem már kivirágzott), és a nyitott ablakhoz ugrottam. Itt valami erős szélbe vagy légüres tér örvényébe kerültem, kihajoltam, könyökömmel kitörtem az üveget. Megfordultam, és láttam, hogy Saulius testén a gyöngyvirágok lassan hajladozni kezdenek. Cagansara?
    Kiugrottam az ablakon, és futásnak eredtem.
    Már tudtam, hogy bennünket csak a szavak kötnek össze. A gyöngyvirágok éve pedig örökre elválasztott egymástól.
    Azt akarjátok, hogy próbáljam tisztázni magam?
    Tessék!
    Csak egy pillanatig várjatok, valaki csenget az ajtónál.
    Cagansara és Marcel, mindketten egy-egy csokor gyöngyvirággal a kezükben…

Bán Péter fordítása

Jurga Ivanauskaitė (Vilnius, 1961) 1980-ban végezte el az M. K. Čiurllonis képzőművészeti középiskolát, tanulmányait a képzőművészeti főiskola grafika szakán folytatta. Első versei 1978–79-ben Jelentek meg a Moksleivis című lapban, első novellái 1982-ben a Nemunas című folyóiratban. Köteteiből: Pakalnučių metai (Gyöngyvirágok éve, elbeszélések, 1985), Mėnulio vaikai (A hold gyermekei, regény, 1988). A vilniusi Akadémiai Színház bemutatta Nežaiskite su menuliu (Ne játsszatok a holddal!) című színművét.