San Bernardino de Siena

Az oroszlán ítéletei

    Az oroszlánnak fülébe jutott, hogy a barátok összegyűltek a fővárosban, és bevallották a bűnöket és gyarlóságokat, amiket életük során elkövettek, s vétkeseknek mondták magukat, és erre gondolt egyet:
    – Ha egyszer a barátok mindnyájan a priorjuk színe elé járulnak a fővárosban, akkor én, aki a világ állatai között a prior, illetve az első vagyok és uralkodom felettük, miért ne hívjak össze gyűlést a fővárosba?
    S a gondolatot tett követte. Azon nyomban összehívta a fővárosba valamennyi állatot, megparancsolva nekik, hogy jelenjenek meg előtte. Miután helyet foglalt, rákezdte:
    – Nem fogadom el, hogy rosszabbaknak ismerjenek bennünket másoknál, és ezért azt akarom, gyűljünk össze a fővárosban mint a barátok, és mindenki gyónja meg bűneit, és vallja meg a károkat, amiket elkövetett. Elvégre mindnyájatok feje vagyok, és ezért illő, hogy mindenről tudjak. Hallottam – és pontosan errefelé – a veszélyekről, amiket a kilengéseitek előidéznek (és itt mindenkire gondolok, és személyesen senkire sem). Az tehát a kívánságom, hogy külön-külön mindenki beszélje el bűneit. Jöjjetek mindnyájan a közelembe, és valljátok be az elkövetett kegyetlenségeket.
    A szamár parancsot kapott, hogy elsőként álljon elő, s az oroszlán közvetlen közelébe érkezve térdre ereszkedett, és felkiáltott:
    – Kegyelem, uram!
    – Mi az, amit elkövettél? – kérdezte amaz. – Felelj, mit csináltál?
    – Uram – hebegett-habogott a szamár –, egy parasztember öszvére vagyok, aki olykor-olykor megrak szalmával, és én elviszem azt, hogy a gazdám eladhassa. És hébe-hóba megesett, hogy útközben alattomban számba vettem egy-egy falatot a rakományból, és megettem. És ez bizony jó párszor előfordult.
    – Ó, te csibész, te hűtlen csibész, te elfajzott! Hogyhogy nem vetsz számot a hallatlan bűnnel, amibe estél? Meg azzal, hogy sohasem tudod megfizetni az értékét annak, amit elloptál és megettél?
    És minden teketória nélkül rögvest megparancsolta, hogy kössék ki a csacsit, és mérjenek rá jó adag botütést, s a parancs abban a minutumban végre is hajtatott.
    A szamár után a kecske jött elő, és ugyancsak térdre rogyva kegyelmet kért. Tőle az oroszlán türelmetlenül ugyanazt kérdezte:
    – Nosza, gyónd meg a bűneidet! Mi az, amit elkövettél?
    – Az előbb hallottban, uram – felelte a kecske –, felismerem tulajdon bűneimet. Beismerem, hogy olykor ugrándoztam a veteményeskertekben, és kárt okoztam, s főként egy özvegyasszonyéban műveltem ezt, amely noha igen kicsiny volt, elegendő illatos fű nőtt benne, olyanok, hogy petrezselyem, majoránna, bazsalikom és mezei kakukkfű. Máskor a káposztásban meg néhány zsenge cserjében tettem kárt, amelyekből megettem a torzsákat, amelyek puhábbak voltak. És a tetejébe a károkat, amiket ennek az özvegyasszonynak a kertjében okoztam, más alkalmakkor sok egyéb veteményeskertben is megismételtem, fáradhatatlanul tomboltam, míg végül egyetlen zöld gally sem maradt.
    – Minő eltérés e két felfogás között – jegyezte meg az oroszlán. – Az egyik olyan aggályos, hogy már túlmegy minden határon, a másik, a tolvaj szamáré pedig oly szertelen. Szóval lelkiismeret-furdalásod van, amiért megetted azokat a füveket? Menj, kis buta, és ne edd magad miatta, és eredj békében, élj nyugodtan, ahogy én! Ezeket az apró-cseprő bűnöket még csak be sem kell vallani, hisz az összes kecske ugyanezt teszi. Nosza, rajta, menj békében, és többet ne aggódj emiatt az apróság miatt!
    A kecske után a róka jelent meg, aki szintén letérdelt az oroszlán előtt.
    – Lássuk – szólt emez –, mi az, amit elkövettél? Add elő a bűneidet nekünk.
    – Beismerem, uram, elkövettem azt a bűnt, hogy megöltem sok tyúkot, és aztán megettem őket. Olykor még tyúkólba is betörtem, ahol az éjszakát töltik, és miután megállapítottam, hogy nem tudom elérni őket, elhitettem velük, hogy a farkam egy bot, és azzal elpáholom őket. Erre a tyúkok megrémültek, leugrottak a rúdjaikról, én meg rájuk vetettem magam, megöltem annyit, amennyit csak el tudtam érni, és megettem annyit, amennyi belém fért, a többit pedig ott hagytam holtan, és néha visszatértem megkeresni őket.
    – Minő aggályoskodó lelkiismeret! – jegyezte meg az oroszlán – Gyerünk, menj Isten hírével, és ne emészd magad! Amit csinálsz, a te részedről a legokosabb, amit csak tehetsz. És miután így áll a dolog, nem szabok ki rád büntetést emiatt, és nem is tekintem véteknek. Sőt, megparancsolom, hogy továbbra is ugyanígy viselkedj és emelt fővel, s minden esetben csak azokat a tyúkokat sajnáld, amiket nem tudtál megenni.
    Alig húzódott vissza a róka, máris jött a farkas, és imigyen szólt:
    – Én, uram, olykor a juhok karámjai körül portyáztam, hogy megállapítsam, miként lehet a közelükbe férkőzni. Mint jól tudod, a kerítés, ami körülveszi őket, magas, igen magas… és én valami pontot kerestem, ahol átugorhatnám, hogy bejuthassak. Amikor kis lyukra bukkantam, kerestem egy nagyjából juhnyi súlyú faéket, és megpróbáltam a nyakamra téve bejutni vele, hogy amikor eljön az alkalom, ne érjenek utol a kutyák a prédával. Amint sikerült a dolog, alig találtam benn magam a fatuskóval, a legkisebb zaj nélkül váratlanul a juhokra vetettem magam, megöltem, amennyit csak tudtam, és az egyiket a nyakamra vetve távoztam.
    – Íme egy másik aggályoskodó lelkiismeret! – kiáltott föl erre az oroszlán. – Tudod, mit mondok én neked? Hogy nehogy megint komolyan vegyél ilyen apró vétkeket! És mostantól ne csinálj ügyet ilyen dolgokból, és egy csepp bizalmatlanság se legyen benned velem szemben.
    Amikor a farkas visszavonult, a juh jött lehajtott fővel, miközben alázatosan bégetett:
    – Bee! Bee!
    – Mit csináltál? – kérdezte az oroszlán bosszúsan – Mit csináltál, te álszent?
    – Én, uram, megvallom, hogy olykor az utakon járva a gabonavetések mentén letévedtem, és bementem azokba. És látva e zsenge és zöld füveket, nem tudtam megállni, és le-leharapdáltam belőlük. Nem téptem ki őket gyökerestül, de lenyesegettem az üde csücskeiket.
    – Ó, tolvaj, átkozott tolvaj, kis áruló tolvaj, botrányosan laza lelkiismeret, ki annyi bajt okoztál! És még ide merészelsz jönni azt mondogatva: bee! bee!, mintha nem lenne vaj a fejeden, holott bizonyosan útonálló vagy! Nosza, fogjátok el ezt az álnok kétszínűt! Verjétek el, és tartsátok három napig étlenül!

Arató János fordítása

San Bernardino de Siena 1380–1444 között élt Spanyolországban. E művét az Ediciones Acervo kiadó által 1969-ben Barcelonában megjelentetett Antologia de Cuentos y Leyendas (Mesék és legendák antológiája) című kötetből fordítottuk.