Íme Lucien Feuillade után a második neves francia költő, aki – miután megcsömörlött a hazájabéli könyvkiadói viszonyoktól – immár csak Magyarországon publikál. Most éppen a Rimbaud költészetét teljesen új nézőpont alapján elemző negyedik könyve van sajtó alatt (mire e sorok megjelennek, a könyv is bizonyára napvilágot látott már), ezúttal a Balassi Kiadónál, ugyanannál, amely a kitűnő József Attila-műfordító Feuillade legutóbbi francia verseskötetét is megjelentette.
    Gérard Bayo spanyol apa és francia anya gyermekeként született 1936-ban. Édesapja alig ezután elesett a Spanyol Köztársaság védelmében; a kisfiú Franciaországban nevelkedett, s végül is a kétnyelvűség és a kettős identitás helyett a francia nyelvet és azonosságtudatot választotta. Verseire az éles szemű Pierre Emmanuel figyelt föl 1971-ben: „Rákényszerít, hogy a kihagyásokból és a telítettségekből, az elhallgatásokból és az összefüggésekből egyidejűleg rakjuk össze az értelmet.” Válogatott verseivel (Orpheusz Kiadó, ford.: Lackfi János és Timár György) 1997-ben ismerkedhetett meg a magyar olvasó. Szerkesztőként ennek a könyvnek a hátlapján ezt írtam: „…ez a költészet egyaránt távol áll a hagyományos diszkurzív kifejezésmódtól és a posztmodernnek nevezett szövegek önkényétől.” Az azóta született Bayo-versek új gyűjteménye (Le chant d’un autre – Egy másik éneke) csak megerősíti állításomat. A cím egyébiránt összecseng a negyedik nagy Rimbaud-könyv címével (L’autre Rimbaud – A másik Rimbaud). Bayo szerint ugyanis az egész Rimbaud-életmű csakis egy eddig figyelmen kívül hagyott nagy jelképrendszer alapján fejthető föl: prozopopeia (halottidézés) itt minden, s a Pokolbeli évad kivételével az életmű minden egyes részlete a Purgatóriumban zajlik. E meghökkentő tétel, melyre a szerző ezúttal még több bizonyítékot kínál, mint korábban, Párizsban természetesen már eleve nagy vihart kavart. Magam egyelőre nem merek állást foglalni, mert egyfelől Bayo a korabeli szimbólumszótárak és Génuai Szent Katalin franciául 1840-ben kiadott Purgatórium-értekezése alapján csakugyan beljebb vezet a rimbaud-i jelrendszer labirintusában, másfelől viszont kételyeim támadnak, ha arra gondolok, hogy e tézis szerint Rimbaud-ban csakis a logikai szféra jutott szerephez a költői alkotásban, az ösztönös nem.
    Maga a bayói líra, melyet létrehozója mellékesnek tekint a Rimbaud-jelképek fölfejtésének művéhez képest, voltaképpen – mint a versekből majd kiderül – a rimbaud-i líra folytatása, százharminc évvel későbbi eszközökkel. Az alább olvasható versek mindegyikét az 1998-ben írt új versek közül válogattam.

Gérard Bayo

Elnapolás

Még késlekedik megjönni a fény.
A poklokban időz. A füvek és bozótok
magasságában kurta és mély
sóhaj barangol át a földön. Langyos,
harmatszerű lehelet; s a füvek meghajolnak.
A földig hajlanak.

Hálót vet ki egy halász. Ó, mennyire nem akar az éj
tovább virrasztani!

Találkozás találkozás után

Gyöngédséged.
Az én magányom.
Most közelebbről nézik egymást.

Akár
a hirtelen nőtt kamaszok. Szembe-
néznek. Pedig a kék égen át
szűntelen zuhog az örök éjszaka.

Az enyémnél kurtább idődben
jól tudod: várlak.

Gyöngédséged,
az én magányom: mindkettő egyre nő.

Délkör

Az orgonák s a berkenyék rigója
alighanem alszik amott.

Tengeri szellő, az idő
megállt. De mennyire
más

a te csönded. Tengeri
szellő – ki jönne
e partra? Arcod

és neved volna
a szabadság.

Timár György fordításai