Pierre Reverdy

Lapályon

Büszke szűz ez a nő a ringó mezőkön
Szitálja ezüstjét ágnak
Szárít daloló nádat
Forgóhidak íve alatt
Félbeszakítja a hazug pletykákat
Szél-copfot fonogat
Sző éjszakát mely bebugyolálja
Morzsol fekete kenyeret
Elállítja a tiltott könnyek nyomába
Csillagos úton csordogáló vért
Most pedig romló árnyék
Kit a hullámzás mint rongyot gyűröget
Halál-halásza
Szökevény apálynak
Járjunk hosszú utat
Hisz nem fülel már senki
Bukjunk a mélybe nyeljen el örvénylő bűntudat

Hazug csend

Várd csak meg
Békésen a fáklyafüstben
A kín-tagolta elszabadult leheletet
A földön életteli magvak hosszú sora
Tölti ki lassanként a keréknyomot
Kiált a szél éppen rugót cserél
Sorsok iga alatt őrült vesszőfutás
Fehér vagy fekete
De hisz a homloka vörös
Az égbolt mélyén már izzanak a kohók
Várd ki a pillanatot roppantsd el a pecket
Azért van a szájad hogy harapj vele
S hogy nyáladdz idd barázdát szántó verejtékedet
Hogy nevess és hazudj
Megénekeld a szabadulást
Mely friss és rózsaszín akár egy forradás
Szebb volt mint valaha
De már nem volt mit mondania

Emberek súlya

Feszes leányka alma-mezítlenségben
Körül dárda-tüskés dal-tüskés férfiak szégyenkezése
Csenevész fény-palánták
Ok nélkül szárnyra kapnak
Fanyar nevetés kétségbeesett nevetés
E féltekén nincs semmi semmi
Nincs mit inni
Nincs mit mondani
Nincs mit nézni
A lélekre vastagabb fátyol terül
Huzat borítja az arcot
Úgy jár akár egy halottaskocsi
A havon farkasok nyomát követi
Csapdáig árulásig
Útközben annyi ember elveszett már
Annyi szál elszakadt a szív s a fej között
Annyi hajó van süllyedőben
A hóban és homokban
A sárban és esőben

Lackfi János fordításai

Pierre Reverdy (1889–1960) a század egyik legjelentősebbnek tartott francia költője, a szürrealisták Apollinaire-rel együtt, akinek nemzedéktársa volt, atyamesterüknek tekintették. Pontos, tárgyias, szikár, mégis misztikus alkat.