Shamus és a madarak

    Skóciában, a Felföldön él az ősrégi hiedelem, hogy varázserejű az a gyermek, akinek egy kis hollókoponyából adnak először tehéntejet. Élt egy klán főnöke a Nyugati-Felföldön, Kintailban, aki elhatározta, próbát tesz. Amikor a fia, Shamus már olyan nagy volt, hogy tehéntejet kaphatott, az első kortyot egy apró, kerek hollókoponyából adták neki.
    A fiú sokáig semmi jelét nem adta, hogy különös erők lakoznának benne. Pontosan ugyanúgy játszadozott, beszélt, mint a többi gyerek, csintalanul, másszor illedelmesen viselkedett.
    Ám egy napon az apja azt látta: Shamus egy fa alatt üldögél, s feltartott fejjel furcsa hangokat hallat. Ahogy a fa közelébe ért, erős szélroham támadt, és hirtelen sok kis madár rebbent fel az ágakról.
    – Ó, apám, elijesztetted őket! – kiáltott fel Shamus. – Olyan országokról meséltek éppen, ahol meleg van, amikor nálunk beköszönt a tél. Ott kék színben pompázik a tenger, s mindig ragyog a nap, mialatt nálunk szürke hullámok ostromolják a partot.
    – Hogy létezik ez, fiam? – csodálkozott az apja. – A madarak nem beszélik a mi nyelvünket.
    – De én értem őket – mondta határozottan a fiú. – Tudok beszélni velük, s úgy hallgatom a beszédüket, mintha a sajátom lenne.
    Így fedezte fel véletlenül a főnök, hogy fia érti a madarak nyelvét, s elismerte, van igazság az ősi hitben a hollókoponyát illetően.
    Shamus ezután is gyakran beszélgetett a házuk közelében leszálló kismadarakkal, mindent megtudott tőlük, ami a környéken történt. Tengerparti sétáin a sirályok és más tengeri madarak az óceánon hajózó kereskedőkről, utazókról meséltek neki. Ily módon sok dolgot megtanult a világról; bölcs és bátor fiatalemberré növekedett. Mindenki úgy vélekedett, jó főnök válik belőle, ha eljön az idő, s apja örökébe lép.
    Egy sötét, komor napon mégis magára haragította az apját. A nagyteremben vacsoráztak, Shamus pedig, ahogyan illik, kiszolgálta apját. A főnök a terem mennyezetére mutatott, ahol vagy száz madár rakott fészket minden évben, s így szólt:
    – Mondd, fiam, miről beszélgetnek a madarak ma este? Még sohasem hallottam őket ekkora lármát csapni.
    Shamus elfordította a fejét, hogy elkerülje apja tekintetét.
    – Ha válaszolok a kérdésedre, apám, attól félek, megharagszol.
    Húzódozása csak fokozta apja kíváncsiságát, végül is Shamusnak meg kellett mondania.
    – A madarak arról beszélnek, hogy egy napon a kettőnk viszonya megváltozik, s te leszel az, aki kiszolgálsz engem a saját asztalodnál, ebben a teremben.
    E szavak hallatán az apa éktelen haragra gerjedt, mert úgy értette, ha ezzel arra céloz, fellázad ellene, s el akarja foglalni a helyét.
    – Hálátlan! – kiáltotta az öregember, boroskupáját földhöz vágva. – A saját apád ellen fordulnál? Távozz a házamból, búcsúzz el rokonaidtól, és soha többé ne kerülj a szemem elé!
    Shamus hiába tiltakozott, apja meg sem hallgatta. Így hát kénytelen volt elköszönni övéitől, elhagyni otthonát, ahol felnőtt. Egy szál ruhában, szegény emberként vágott neki a világnak. Amikor elérte a tengerpartot, magában így gondolkodott:
    – Túl a vízen ott az a másik világ. Kerítek egy hajót, s elmegyek, megnézem azokat a napfényes országokat, a kék tengereket, melyekről a madaraktól hallottam.
    Szerencséjére Shamus talált is hajót, amely épp aznap külföldre készült. Felfogadták tengerésznek. Hosszú utat tettek meg a hideg, viharos tengeren át, mígnem Franciaországban partot értek. Elhatározta, gyalog folytatja útját az ismeretlen vidéken.
    Nemsokára egy hatalmas ligethez ért, ahol magas szárú fehér virágok nőttek a fű között. Aranyosan csillogó tornyokat látott. A király palotája volt az. A kapubejárathoz közeledve fejszecsattogás ütötte meg a fülét. Egy sereg ember a palota közelében álló fákat vágta ki. Meglepetten észlelte, hogy a palota felett a madarak csaknem elsötétítik az eget; verébcsivitelés töltötte be a levegőt, de olyan erősen, hogy be kellett fognia a fülét.
    Egy szolga került a közelébe.
    – Megpróbálhatja, uram, befogni a fülét, de hasztalan. Nemcsak a palotán kívül, de bent is egész álló nap hallgatjuk ezt a csiripelést. Az embert kihozza a sodrából. A király nem tudja, miként szabaduljon meg tőlük.
    Shamus megkérte a szolgát, vezesse a király elé.
    Hosszú folyósokon át haladtak előre, ahol szárnyukkal csapkodó verebek százai ütődtek a fával burkolt falaknak. Keresztülvágtak egy belső udvaron is, ahol főúri hölgyek próbáltak egymással beszélgetni a zaj ellenére. Aztán egy nagy ebédlő következett, az asztalokon, székeken seregnyi verébbel. Végül megérkeztek ahhoz a szobához, ahol a király magányosan, egyedül ült trónszékén. A szoba ablakait szorosan bezárták, az ajtó előtt őr állt. Egy verébnek, mindezek ellenére, mégis sikerült beszemtelenkednie a szobába. A király nézte a madarat, amint székének támlájára száll, arcán reménytelenség tükröződött.
    – Ha kívánja, fenséged – mondta Shamus –, én megszabadítom ettől a tollas átoktól, ami rátelepedett a palotájára.
    A király arca egyszerre felragyogott.
    – Ha igazat beszélsz, nem marad el a jutalmad. De miért gondolod, hogy csak te tudsz rajtam segíteni?
    Shamus erre elmondta, milyen erő birtokában van, mint érti a madarak nyelvét.
    – Valami okának kell lenni, fenség – mondta –, hogy miért csapnak a verebek ekkora lármát.
    Shamus a széktámlán ülő kis madárhoz fordult, s különös hangokat hallatott. Amikor befejezte, a madárka izgatott csiripeléssel válaszolt. A király nagy csodálatára Shamus pontosan értette az apró veréb panaszát. Végül a királyhoz fordult.
    – Nos, fenség, a bajból való kiút nagyon egyszerű. Azzal haragította magára a verebeket, hogy parancsot adott a palota körüli fák kivágására. A madarak fészkeket építettek ezeken a fákon, s most attól félnek, nem lesz otthonuk. Ez a kis madár megígérte, ha abbahagyják a fák kivágását, a verebek nem okoznak többé semmi gondot.
    E szavakra a király felemelkedett székéről, s szélesre tárta szobája ajtaját. Parancsot adott az őrnek, mire hat ezüsttrombitás katona lépett ki a palota udvarára. Ünnepélyesen megfújták a trombitákat, és kihirdették a fenséges parancsot, a fák kivágásának abbahagyását.
    Ahogy az utolsó favágó is letette a fejszét, a sok veréb kirepült a palota szobáiból, s visszatértek a fákra újból megépíteni a fészkeiket. E naptól fogva sohasem zavarták többet a királyt az apró kis verebek.
    Ígéretéhez híven gazdagon megjutalmazta Shamust; adott neki egy szép hosszú hajót, megfelelő számú evezőssel, melléje sok aranyat.
    A hajóval Shamus ismét tengerre szállt, hogy még több kalandban legyen része. Olyan országokban járt, ahol az arany a földön hevert, s olyan szigeteknél, melyeket ember még nem látott. Minden évvel egyre gazdagabb és bölcsebb lett. De ezen távoli helyeken is folyton Kintailra gondolt, a hazai tájra, dombokra, völgyekre. Tíz éves vándorlás után elhatározta, hazatér. Kintail partjaihoz érve csodálkozó tekintetek fogadták, s azt találgatták, ki lehet ez a gazdag idegen. Elvitték a hírt az idős főnöknek, aki személyesen jelent meg a jövevényt üdvözölni, s házába invitálta. Nem ismerte fel a jóképű fiatal férfiban a saját fiát. Illő tisztelettel bánt vele, ahogy nemesemberrel szokás.
    Aznap este ünnepi lakomát készítettek a nagyteremben. Volt egy hagyomány abban az időben, hogy a ház ura maga szolgálta ki a tiszteletre méltó vendéget. Így az öreg főnök öntötte ki a bort Shamusnak. Ahogy az idős ember meghajolt a fia előtt, tartván az ivókupát, Shamus felkiáltott:
    – Apám, hát nem ismer meg? Én vagyok az, a fia, akit dühében elküldött azért, amit a madarak beszéltek. Nos, igazuk lett, mert kiszolgál engem a saját asztalánál. Apám, fogadjon ismét a fiává! Újból megerősítem, hogy soha semmilyen elítélendő gondolat nem fordult meg bennem apám ellen.
    Az idős ember örömmel zárta karjaiba Shamust. Mindenki láthatta, ismét a fiává fogadta, s nagy volt az öröm az egész vidéken.

Lampich Adrienne fordítása

A Shamus és a madarak című történet az Északnyugati-Felföld területén álló Eilean Donan Castle legendája. A vár tulajdonképpen egy kis szigeten áll, amit földnyelv köt össze a szárazfölddel.
    A történet megjelent Celia Turvey Folk tales of the British Ilses című könyvében; London, Oxford University Press, 1964.