Konczek József

Én la, Damó!

Részlet A jámbor Damó történelmi áltörténeteiből, 1530 körül

    A disznóhajsza

    …Udvarháznak majori udvarábul akkor disznók visítva széjjelfutostak volt. Ha csak kettőt-háromat is mocsáron átal terelhetek, lészen étek. De nagyon megijettek a tűztül, s szaladtak mezzőbe.
    Nehezen kettőt béfogok, szoréttom őköt nádas fele, akkor meg elhevernek annak langyos-pocsolyás széliben, mozdúni nem akarnak. Üttöm-vágom pofájokat, ostoba állattyai, hát nem jobb-é néktek keresztyén gyomorba lenni, mintsem török hajkurásszon, mint nem ehetőt, sőt semmire valót? Nem akartak úszni.
    Mán meg indulnak hinár iránt, kibe gabalyodvák fognak püffedt hassal lenni a vízenn. Nagyon sajnáltam.
    Nézek hátra akkor, s látom, mezzőn futnak udvarban vót cselédek. Kiket naccságos úr rendelt ottan, hogy biztonságban lészen a ház. S nem lett. Hát, futnak mocsáras víznek, gázolják erőssen, kapodnak egymáshoz. S disznók meg visítva. Együtt menekülünk. Én is.
    Mezzőben vidámon lovakon futtatnak a törökök. Nevetve disznókot zavargatják. Láncsával, mint célba, dobájják nyakszirton. Vót is, ki elterült.
    S vették üldözőbe elfutókot. Én a disznókkal mán nem is törődtem. Csak nyüstöllöm embereimet, hogy mennyenek má.
    Rettenetben ügyekeznek is, mikor üdősebbnek láccó török – kinek kaftánja nagyon megvillog az alkonyatban – már szinte sarkukba hág. Franc egye meg, de szépenn lovagol!
    Akkor nagyhirtelen közéjök kétlovas cigánykordéj béfut. Török, mintha mosolyogva, lovát csitittya. Figyelme fordul hajtójok eránt.
    Ő vót az. S török sújt leán felé korbácsával, derekára hogy csavarodnék, s mellyel aztán magának odaránthatyja, de lán keziben kés cikkanik, s hull le a korbács. Mint gyíknak farka, hol ember rálép, csak véletlen.
    Terek neveti őtet. Beszéll is valamit hozzája. Leán meg ottan áll bátoran. Sikerült nádasba futtatni embereket. Nagyon egy büszke tartással állt ottan. Török, melléje léptetvén kezivel nyúl a lány haja után, akarja megfogni. Ustorral leánytul kap nyaka közé, de sebesen, hogy nyakát kapkodja is. Dühötten kiáltoz. Akkor odaérnek még lovakon.
    Nád mögött többijekvel lebukva, de szinte vízbe beleveszve bámuljuk, mi történik. Beszédet nem értyük, csak hallatik, hogy többször váltonak szót egymás közt. Jó ebbül má nem lehet. Akarok kiugrani, lökve félre mindeneket, ragadjam kézen a leánt, s menekítsem, ezek meg fognak éngemet, nem engednek, hol ordíttanék, még a szájamot is bétapasszák. Féltenek, s magukot, véllem. Kellene mi lovasainknak előtörni nádasbul, magam is kapnám lovamot, megszorongatnánk őköt, lánt meg kimenteném. De nem jőnek.
    Akkor a fehéres szakállú török száll le lovárul, látom, meghajol, mézes szavakot mondani illenkor szoktak, jól tudom, leán meg fehér foga hegyirül csak lök valamit. Aztán méltósággal lejön kocsirul leán, s ő is hajol meg mélyen. Egészen megdermedek, amint nézem. Másik disznó meg, kit elébben fordítottam el a mocsaras résztül, most mellettem bukkanik föl a sárbul, oszt röfög erősen. Rúgom jól oldalba, menjen má, akkor gyün, amikor nem köll.
    Cseszheted a disznóidot, Damó! – sóhajtok nehezen magamban, míg azok ottan kezükkel terjegetnek, mintha selymet végszám kínálgatnának egymásnak eladásra. Én meg nagyon megmérgettem szívemben. Ostoba disznaja – kit ugyan hálával dícsértem később! – akkor kiugrott a partra. Rohan, visít, hogy lovak a kordéjval megijednek, támad kavarodás, gyorsan ugrok ki én is, leánnak csuklóját jól elkapom, vonszolom magammal a nádasba. Ümgöm ujját kard érte, s még a vállamon is lett egy hasíttás, dűlt belülle a vér. De mit bántam én aztán, amikor jól benn a sűrűben, sáros-csatakosan, ámde a kezit el nem engedve, kifulladva megállunk.
    Azon pillanatban esik nékem, arcomba karmait hasítja, kijabál nagyon:
    „Gondolod, bánhatsz véllem, mint tiédvel?” „S hát te nem menekítettél minket?” – ordítok vissza. „Az más!” – mondja nagy gőggel, s elfordul onnan.
    Monhatom, jól néztem ki csupa sár orcával, ő, a hajával, én is, hajamban vízicsigákkal, szakállomban meg tán potyka tátogat, vagy mi.



    Kálmosvirág

    Kellemesen karcsú termetében nagyon elgyörörködik én tekintetem a fürdés közben. Vagyunk csurdén a nádasban beljebb, s nem gondolja, hogy úgy is őtet látom, hiába bújt fűzbokor mögé. És kálmosvirág illata nagyon áradozik.
    Mondja: „Lovát varázsoltam Ibragimnak, kellett leszállania róla. Majd meg őt magát, szemibe nézve. Hatással vagyok rája, te pedig elrontod a varázst.”
    Meglepődök. Előszer is honnan tudja török öreg tisztnek nevét? Másodszor meg télleg féltem őtet. S hallgatok.
    Ő meg folytatja: „Montam mán néked, vigyázz érdekeddel, mert többek életit is jól megmentettem volna, ha közbe nem avatkozol.”
    Mongyad csak. Kacabajkámot dobom fűbe. Izmaimrul söpröm le a sarat.
    Lép mögém, pucér hátamra tenyerivel nagyot lapsant. Fordulok el, elül is nem vagyok takarva, de szeme vagyon én szemem magassában, oda nem is néz, s magam se tudok rája, szép combjavonalát méges érzékellem, mint bandzsíttó béka, ki tányérbul leskel kifelé. Fejem megrángatódzik, kemin kis hasát nem nézni nem bírom. S mégis elfogja tekintetem, s mond:
    „Látom, vagy hasítva, mint biblijád.”
    Nyomja meg erőssen, kivérezni hagyja, szorongatja, a vérzés meg abbahagyódik. Hiszem, ollan ez, hogy béforr a seb hamar. Boszorkán.
    „Mentettél vóna másokot. Magadot meg nem?”
    „Azt féltetted?” – kérdez vissza.
    „Azt.”
    Nem válaszol. Néz, mint aki elrévett. Majd keze mozdulatával a levegőben, mintha félkörben simítja nékem, varázskörbe csikóm, fejivel, mint ki bélöki magát, hát hiszen ágaskodott az mán annélkül es.
    Ő meg lekucorodik a zsombékra, néz éngemet.
    Némaság is hogyan tud beszéllni.
    „Van mán néked szeretőd?” – kérdem. Nem szólal, csak mosolog. Aztán a kezét tészi mellére, akkor mondja: „Van. Itten van képe.”
    „Ki lenne valóságosan? Szép varjúszárnya hajú legény?” S nem szól.
    „…aki lánnal keményen bánni tud?”
    Mondja: „Szerelemben nagyon is gyengéden vagyon. Mint lehellet. Goromba férfija cigánlánnak nincsen. Mert ollant elhagy.” Így beszéll talányosan. S mongya: „Tégedet ha nézlek, vóná elég rendes. Vállad görcsit nyanyám kinyomorászta?”
    „Még lábávol is tapodja. Igen gyógyít.”
    „S lélekben szerelemtül szenvettél-e má?”
    (Nagyon.)
    „Ne beszéjjük eztet.”
    „Szép vót?”
    (Fejemet csavarom elfele.)
    „S vagyok én hasonlójan szép?… Mondsza.”
    Derekát átfogom, s mosologva mondom néki: „Talán jobb volna nékem tégedet csak néznem, mint rózsát, mintsem ha érzés éngemet marcangolna. Mer naon szép vagy.”
    Hagyta ölelni magát.
    „S férfijat meg én csinnájjak belülled?”
    (Mért? Csak magamban kérdezem. Vagyok én elég jó férfija. Tán nem? Én, la, Damó!)
    Mondgya, mint ki gondolatban olvas:
    „Nekem mostan még nem vagy.”
    „S lészek?”
    „Majd ha megérted fejedvel, mely komoly orvoslásokat tudok én a testtel meg a lélekkel. Pál urat ugyan láttad. Erejit néki asszonyához igen fölfokoztam volt. S figyeltél volna, láttad volna, gyógyíttom a török Ibragimot is. Láttad vóna, korbácsát csak játékossan derekamba csavarodni lódítja, s éngedi el a nyelit, hogy én kapjam magamon kézben. S nagyokat csattintok vélle, mikor táncolok. És ő aztat nézni szereti. S van érte jó szívvel.”
    „De én nem aztat láttam.”
    „Mer rosszul láttad…”
    S karombul kiforog.
    „S katonájit elzavarja, sátorába éngemet vüsz. Ottan én őtet a korbáccsal meghányom tetőtül talpig, amikor mezteleny…”
    „…s te is?”
    Rámvillan.
    „Pucérann te is?”
    „Eztet kérdezned volt nem jó – mondja lágyan – máskor ne tedd…”
    „Nehéz hinnem, amit mondasz. Vüszöl te éngemet a zavarosságba.”
    „S hát amit nem tudsz, vagy boldogtalan tőle. Kérded hát, mi lenne az. S mondom. S boldogtalan vagy tőle. Akkor amit nem tudsz, attul vagy boldogtalan, amit tudsz, attul vagy boldogtalan? Hess, te boldogtalan…!”
    „Érette meg néked ajándékot ad, mi?”
    „S ha lészen ajándék, hogy nem bántja mijeinket?”
    Akkor nevettem.
    „A mijeinket mondod? De ottan csak gádzsók vótak, vagyis mi. Cigán nem…”
    Kicsit zavarba jött. S mondja:
    „A lelkeket, igen. Mer nélkülök a varázsolásnak sincs értelme…”
    Milyen szépen monta.
    Akkor megkértem őtet, hogy meg tudná-e varázsolni valamelyik lelket.
    Monta, tud olyant.
    „S hát apámot tudnád? Hogy ki vót ő? Éngem csúfolnak azzal, hogy nagyságos balkézi fia vónék, s én meg tudom, hogy kisgyerek voltam, s futottam a poros úton, s ottan feküdt, akit apámnak tudok. Megölték. S akarom tudni, ő vót-e apám. S ki ölte meg? Mondjad meg nékem…”
    „Valamit tudni legtöbbször boldogtalanná tesz. S mégis akarod?”
    „De hát én tudni akarnám…”
    „Montam, a tudó emberek boldogtalanok. S mégis akarod?”
    Lehajtottam a fejem. „Nagyon szeretném…”
    „Jól válaszoltál. Ha szeretnéd, megpróbálhatom. Ha akarod, nem tehetek semmit. Vannak dolgok, amiket nem lehet akarni. Nincs értelme. Csak vágyni lehet, csak remélni, kívánni, sóvárogni, emésztődni érte. De nem akarni. Tudtad?”
    Intettem fejemmel. Nem tudtam. S ő elmagyarázta:
    „A vágyó és sóvárgó ember hatalmas. Óriás. Mihelyst akarni kezd, törpévé zsugorodik. Csak az hatalmas, aki kérdez. Aki akar, az válaszol. Én is kérdezni tudok. De a válasz nem biztos. Én nem válaszolni fogok neked, hanem helyetted kérdezek. Nem én válaszolok, de én kérdezek…”
    Lassú táncba kezdett. Mind gyorsabban forgott maga körül, ámulatban kísértem. Még sokáig forgott… s egyszer csak elkezdte hányni-vetni karjait, a fejére kulcsolta ujjait, majd megint elszabadultak karjai, csapkodtak, arcának, mellének ütődtek, mintha nem is az ő karjai lettek volna, s izgatottan lihegett, majd hörgött, s akkor… én is, éreztem, hogy nekem is táncolnom kell, és vele forogtam és kezem-lábam nekem is… és, és leroskadtunk…
    Nagy ürességet éreztem magamban.
    Hanyatt feküdtünk, és néztük a csillagos eget.
    „Nem szabad akarni?” – kérdeztem meg tőle nagy sokára. Igen csendesen, óvatosan.
    Nem felelt azonnal:
    „Tudod, nem a varázsolásban van a hiba. Azt hiszem, hogy az a baj… az, hogy nem figyelmeztettelek, s én is hibáztam. Kevés kérdés volt. Kis kérdés. Elégtelen…”
    „De nekem az, hogy ki volt ő…”
    Leintett nyugodt szavával:
    „Neked igazad van. Mégis, a kérdés nem volt elég nagy, elég fontos… Bocsássá meg…”
    Sok kálmos nőtt körülöttünk. Ő leveleket tépett, ujjai közt morzsolgatta, szagolgatta. Kálmoska.
    „Önmagamnak én sem kérdezhetek – magyarázta lassan. – Embereknek örömét, bánatát én kitáncolom, a választ én sem mindig értem, s most neked kell megfejtened, milyen kaptad válasz ez.”
    „Nem szabad akarni?”
    „Szabad. Csak nem olyan jó, mint kívánni. Aki kíván, az, az nyugodtabb…, aki akar, sokszor hirtelen… az emberek nem tudnak kívánni, csak akarni… Azért boldogtalanok…”
    „Miket mondasz!”
    Egészen elszontyolodtam.
    Látva szomorúságomat mondta:
    „Gyere, játsszunk!”
    Játsszuk, hogy ő megmondja nékem, miféle ember volnék én.
    „De, ez játék!” – nevetett.
    „Nem bánom…”
    „No, akkor felelj. Mondd el, hogyan utazol…”
    „Én? Lovon. S nézem Isten szép természeti világát, virágokat megérintgetek a fákon, dalolok és jókedvű vagyok. No?”
    „Majd a végin. Előbb még azt mondjad, hogy tóparton vagy. Ottan mit csinálsz?”
    „Nézem, jó, tiszta vizű-e. S ha igen, beléje szaladok, és csapkodom szép habjait, ölelem és fürdök. Ezt se mondod?”
    „Majd! Még aztat, hogy van egy nagyon nagy fal. Olyan magas, hogy nem látni végét. Olyan hosszú, hogy nem látni hosszát.”
    „Megmászom, s átjutok.”
    Nevetett. „Nem lehet. A fal akkor is magas marad, akármilyen magasra másztál föl.”
    „Aláások.”
    „Nem lehet. A föld legmélyebb mélységében is csak fal és fal.”
    „Kikerülöm.”
    Fejét csóválta.
    „Széjjelrombolom.”
    „Nem lehet széjjelrombolni.”
    „Hát, én pedig átjutok, ha belehalok is…”
    Akkor elkomolyodott.
    „Figyelj! Utazás – az élet. Tó – a szerelem. Fal – a halál. S te át akarsz jutni a halálon, ha belehalsz is… Különös…”
    (Mert a halált legyőzni nem lehet. Csak felölteni. De le nem vethetni többé.)
    „Teéretted azt is…”
    Lelke hullámozik a szemében. Vagyon az, mint két vizescsillag.
    „S általam tehát…” – fogta meg kezem.