Sebők Éva

Tipegi Tüll

    Tipegi Tüll, az Édes Csemete minden hajnalban becsöngetett nálunk az ajtón. Nem tudtuk, ki ő, azt sem, honnan jött, küldte-e valaki, vagy csak úgy magától, sőt azt sem, miért éppen hozzánk.
    Mikor a csöngetés felhangzott, valamelyikünk – apa, anyuska vagy én – feltápászkodott, szemét dörgölve az ajtóhoz botorkált, kinyitotta és beengedte. Megtehettük volna ugyan, hogy hagyjuk, hadd csöngessen, aztán majd biztos megunja és elmegy – talán másik ajtót keres –, de nem. Nem így történt. Valamelyikünk mindig úgy érezte, hogy ezt nem lehet megtenni. És kimászott az ágyból, kislattyogott az ajtóhoz, és kinyitotta. Ahogy mondtam. Mi már csak ilyenek vagyunk.
    Tipegi Tüll, az Édes Csemete pedig ott állt a küszöb előtt. Lenn. Nagyon lenn, mert borzasztóan pici volt. De kisgavallér ruha volt rajta, kerek csipkegallérral, szőke haja égnek állt, s ha jól emlékszem, egy icipici cilindert is tartott a kezében, meg egy sétapálcát, mint a bűvészek. Ott állt az ajtóban, fülig ért a szája, úgy mosolygott kövérkés babaarcával örömében. Szóval világos, hogy be kellett engedni.
    És ha már bekerült, attól kezdve ő volt az úr a lakásban. Például odatipegett anyuskához, meghuzigálta a haját, megcsavarta az orrát, anyuska tüsszentett, az Édes Csemete pedig azt mondta neki parancsoló, vékony pöntyihangon:
    – Kérek szépen, de azonnal, egy tányér kakaós tejbegrízt, három kockacukorral a tetején. – Vagy: – Kérek szépen egy madártejet, de gombóc nélkül, szalmaszállal.
    S még ennél sokkal különösebb kívánságai is voltak. Anyuska pedig engedelmesen rögtön felkelt, magára kapta a pongyoláját, és azt felelte álomlágy hangon:
    – Rögtön meglesz, angyali kis Tipegi Tüll!
    S már rohant is a konyhába. Egyáltalán, olyan volt mindig az egész, mint egy álom. Egyszer egészen tisztán láttam, hogy Tipegi Tüll nem betotyog a duci lábacskáin, hanem beúszik a levegőben, és csak a szoba túlsó végénél, a tévé mellett áll újból talpra.
    Ennél a bejövetelnél éppen én nyitottam neki ajtót, azért is emlékszem ilyen tisztán, bár olyan álmos voltam, hogy először tévedésből az ablakot nyitottam ki, és csak azután az ajtót.
    Szóval beúszott, mint mondtam, majd letalpalt a tévénél:
    – Toppondáré! – kiáltotta, és nevetett. S rögtön odaszaladt apuhoz, és megcsiklandozta a talpát.
    – U-hu-hu! – dörmögte apu –, mi van?
    – Dobj fel, kérlek szépen, háromszor a magasba! – parancsolta kényesen Tipegi Tüll, az Édes Csemete, apu pedig, az én apum szófogadóan kikászálódott a párnák közül, amúgy kócosan, borotválatlanul, Tipegi Tüll apró hóna alá nyúlt, és feldobbintotta háromszor a magasba. Ahogy engem szokott.
    – Hopp, hopp – sikongott boldogan röptében az Édes Csemete, tapsikolt, óriási, szőke sörénye meg-meglebbent minden dobásnál. Aztán még azt mondta: – Köszi! – persze utána, majd nemsokára elment.
    Ám egyszer eltelt egy egész hajnal, és Tipegi Tüll nem jött. Nem csöngetett. El is aludtunk aznap olyan alaposan, hogy csak délben ébredtünk. Amikor már hasunkra sütött a nap. Mint három buta gépember, úgy ültünk föl egyszerre az ágyban, és összenéztünk:
    – No, ezt aztán szépen megcsináltuk – mondta anyuska.
    De leginkább azon törtük a fejünket, mint megfejthetetlen rejtélyen, hogy vajon mi lehet az Édes Csemetével? Mért nem jött?
    – Talán ő is túlszuszukálta magát – vélte apu. - Vannak néha ilyen álomnapok.
    Ebben maradtunk. Csakhogy Tipegi Tüll másnap se jött. Sőt, harmadnap se. És egyáltalán: ettől fogva nem jött! Ez már komolyan nyugtalanító volt.
    – Csak nincs valami baja? – aggódott anyuska.
    De hiszen azt se tudtuk: hol keressük?…
    Mígnem egyszer a játszótéren hirtelen elgurult a labdám. Egy bokor alá. Odaszaladtam. A padon egy anyuka üldögélt. Mellette, az árnyékban, egy babakocsi. Belekukkantottam, csak úgy, kíváncsiságból – és kővé meredtem. A párnákon teljes életnagyságban ott feküdt Tipegi Tüll, az Édes Csemete! Csak épp most nem kisgavallér ruha volt rajta és cilinder, hanem égszínkék bébi kezeslábas és fityula. Mint bármelyik csecsemőn. Szeme csukva, szájában virágcucli.
    – A babát nézed, kisfiú? – fordult hozzám nyájasan a néni. – Nem tud beszélni még – és nevetett. Megigazgatta a fodros párnácskát. – Nagyon pici.
    Elfordult.
    – Hogy kerülsz ide?! – kérdeztem halkan, a kocsi fölé hajolva. Tipegi Tüll nem felelt. Hevesen szopta a cumit.
    – Te vagy az…? – kérdeztem. – Csakugyan te vagy az? – Az Édes Csemete hallgatott.
    – Tipegi Tüll – kérdeztem súgva –, nem jössz már többet hozzánk? – Nem felelt. – Ugye nem jössz?…
    Láttam, hogy alszik. De minek is felelt volna? Úgyis tudtam, hogy nem jön. Most már biztosan tudtam.
    És ettől kezdve minden hajnalt átaludtunk.
    Csak reggel ébredtünk – mint mindenki más.