Végh Attila

Mese a sáraranyról

A mesében hárman indulnak el.
Három testvér, nulla órakor; háromfelé.
Léptei ringását, tüdeje csöndjét érzi az egyik,
madártollat, széljárta nyomot keresgél a másik,
a legkisebb meg csak megy előre.
A legidősebb fiú egy keresztútnál megáll,
elmereng. „Amit taposunk, az nyomja a vállunk.”
És lépked tovább, mintha semerre.
A középső fiú tudósember. A rendet járja,
otthona mindig vele megy. Fölötte soha be nem borul.
A legkisebb fiú fejében versek. Vastag legendák cibálják,
mesepókhálók gyötrik, valahol egy történet várja.

Napok, évek telnek el így,
megtett útjuk már irdatlan madárlábnyom,
féllábon őrzi a világot egy nagy, tollas ábránd.
Aztán egy napkeltekor a középső fiú érdes fényt lát,
felkiált: „Értem már! Anyaghullám!”
Messzi fivérei is belerándulnak a szóba, valami történt,
borzong a költészet, horzsolódik a vallás.
Megtört a keresés varázsa. Az égmadár elrugaszkodik,
belekarmolja őket a sárba.

Szélben

Kiismertem az áldozatod. Ismerős rezdülések
a kertben, az égszagú szélben. Gyanúalapnak
ez épp elég. Különös mozgás, a növényrostokban
izgalom. Valamelyik utolsó ítélet reggele.
Cipőt veszel, megállsz a bodzabokor előtt.
Belesimít a megszokás, holnap hajszálakat
találok az ágon.

Olvasok, öregasszonyok most hímzik az oltárterítőt,
az erdőn valaki avarral takarja a vermet.
A kegyelemlövésben megránduló szarvasinak, a
finom szőttes fölmerülő szálai. Hullámzik valahol
egy tó, vihar előtt.

A van-és-nincs Úr

Akik eltűntek, mind egy házban laknak.
Kapuja befelé nyílik, a korlát folyondár.
Homályzöld napok a lépcsők. A lakók örülnek és
nyugtalanok, mint a határőrök, ha ömlik a hó.
A festő, és akit nem keres senki, szobatársak.
Mindkettő arra vár, hogy egy érzés színéig emelje.
A hazudozó szíve labirintus. Ő a gondnok.
A hivatalnok nem érti, hogy került ide. Talán elrabolták.
Néma panoráma előtt a zenész. Ha behúzza brokátfüggönyeit,
felcsendül a szoba. Így élnek itt.

De meg ne kérdezd, hogy érzik maguk.
Jelzők nem élnek meg itt, és aki a percek alól irányít, fogoly.
A nem létező padláson bujkál, reszket. Ő az otthon ura,
parancsoló szolga. De látogató, ne firtasd ezt,
ha egyszer idegen vagy. Permetez itt valami jó, legyen elég ennyi. Ne
remélj riportot, időjárásjelentést.

Mindenki esőben érkezik ide, áthatolhatatlan szenvedése az út.
És mégis egyre több lakó, lassan ideköltözik az élet.
A hideg kanyarokból akkor ősnövények nyílnak,
lepkeszülők, esőfajdok. Kintről temető, közeledve
arborétum. Bent semmi nincs.