A legrégibb közmondások egyike – „Meghalt Mátyás, oda az igazság” – röviddel Mátyás halála után egy peres aktán, a jogtalanságot elítélő megjegyzésben maradt fenn, mintha egy mindenkihez szóló, általános értékű üzenet lenne. Leírták ezt németek, lengyelek is. A közmondás értelmezésére ugyanazt a kolozsvári bíróról szóló esetet jegyezték fel, amit 1575-ben Heltai Gáspár a krónikájába illesztett magyarul. Az ingyen dolgoztató uraság megbüntetése számtalan változatban maradt fenn, és az anekdotagyűjtemények, tankönyvek szívesen ismételték el a történetet, amely szerint az uralkodó álruhában eljut a bíró házához, ahol fahordásra kényszerítik. Azt kívánják, hogy a többiekkel együtt dolgozzék, és ő a bevitt rönkökbe belevési a nevét. Másnap, amikor fényes kísérettel újra megjelenik számon kérni, betartja-e a bíró a királyi rendelkezést, mely szerint az elvégzett munkáért megfelelő bér jár, hazugságon kapja a bírót, és halállal sújtja. A mondát már 1700-ban Lipcsében egy népszerű anekdotáskönyvben kiadták, és sok-sok magyar változat mellett ruszin, szlovák, szlovén, német mondákban is fennmaradt.
Nem kétséges, hogy Mátyás király nem járt álruhában, és nem gyalogolt az ország egyik részéből a másikba meglesni, vajon a szegény embereknek van-e panaszuk. Mégis ő lett a magyar folklórban a legnépszerűbb a tekintetben, hogy az igazságtalanságot mindenütt fellelte és orvosolta. A szegényeknek pénzt adott, a gazdagot megleckéztette, a butát nevetségessé tette, a gőgöst kicsúfoltatta. A belé vetett hit, a róla elmondott történetek ma sem csupán érdekes kuriózumok, hanem erkölcsi tanítások, példabeszédek. Az álruhás istenek és az uralkodók földi bolyongásairól Mátyás királytól függetlenül sok narratívum szólt Európa népeinél. Ők is mindenütt fellelték az ésszerűtlenséget, az embertelenséget és szabálytalanságot. A folklór azonban nem egy valóságos eseményt mond el, de mégis minden gondolata az élet megtörtént vagy elképzelhető történéséhez áll közel. Ebben rejlik a Mátyás-hagyomány titka. A középkor végen Mátyás király törvényei valóban olyan emberi magatartásmódot fogalmaztak meg, amelyek a humánus élet kiteljesedését segítették, és a méltósággal élhető élet igénylésével összhangban voltak. A mesékben, mondákban ez az emberközeli alak hódított már a XVI. században, és maradt népszerű egészen napjainkig.
A jó király nemcsak igazságos, hanem okos is. Mátyás király örökölte a bölcs Salamonhoz kötött, róla terjedt elbeszéléseknek legjavát. Ez a hagyomány a XVI. században még megoszlott kettejük között, de később mindinkább Mátyás nyert teret, és az ő nevéhez kapcsolták a bölcs mondásokat, okos döntéseket. „Egyszer volt Budán kutyavásár” – ma is felhangzik a lehetetlen dolog után vágyódó előtt. A közmondás előzménye a XVIII. században még egy bécsi kutyakereskedőről szólt. Ismerte ezt a népi hagyományok iránt nyitott Dugonics András piarista szerzetes és Kis János soproni evangélikus prédikátor. A szépen kikerekített elbeszélés azonban a magyar mesekincsből merítkező elbeszéléskultúrával függ össze. Így a felhangzó monda azért lehet mindig hatásos, mert a feszes szerkezetbe, a világos rendszerbe illesztett történet előre sejteti a szegényember egyszeri, megismételhetetlen sikerét és a pénzsóvár pórul jártát.
Ritkán figyelünk fel arra, hogy Mátyás király népszerűsége nem az okos könyvek révén terjedt, hiszen egészen a XIX. századig nem is volt ilyen, hanem sokkal inkább azért, mert egyéniségéhez a természetfeletti képességek illettek. Legelső krónikaírója, a reneszánsz udvarban vendégeskedő Antonio Bonfini már érezte ezt, mert latin nyelvű krónikája arról vall, hogy a zsoldos katonák akár ingyen is odaálltak a legyőzhetetlen király mellé. Az elmaradt zsold megfizetése inkább becsületbeli ügy volt. Őt nem fogta a golyó, és bátran ment az ellenség táborába. Később garabonciás módjára könyvből olvasott varázsszöveg segítségével menekült meg szorult helyzetéből, és csodás erejű gyűrűje láttán vagy sípszava hallatán megjelent segítő serege. Legyőzte a félelmetes ellenséget, nemcsak a törököt, németet, de a természetfeletti erőt képviselő madárlábú szörnyet is.
Ha ennyi mindent tudunk róla, akkor megértjük, miért nem lelkesedtek az ország hivatalos irányítói, hogy emléket állítsanak neki. Egyetlen tiszteletet sugárzó köztéri szobra hosszú évtizedes vita és alkudozás után került Kolozsvárra 1902-ben. A sajógömöri népszerű kapás szobrot Holló Barnabás készítette a gömöriek örömére, bizonyítva, hogy Mátyás király valóban ott járt közöttük, kapát fogott megmutatni az uraknak, milyen nehéz munka a szőlőművelés. Az ország minden részében vannak helynevek, amelyek arról vallanak, ott járt Mátyás király. Azért hívják Abroszkának Rima-völgy egyik részét, mert ott abroszt terítettek a földre, úgy vendégelték meg a királyt. A Pétfürdő melletti Bánta puszta nevéről tudni vélik, hogy a királynő nevezte el. Egyszer ugyanis Mátyás király Beatrixszal megállapodott, hogy aki előbb lő szarvast, az kürtszóval ad hírt. A királynő sikeres vadászat után örömében elfeledte a jeladást, lóháton indult férjéhez, de a mező közepén meghallotta Mátyás kürtszavát. Akkor már hiába a sietség, bánta is feledékenységét. Csórról sem mehet tovább senki anélkül, hogy a csóri csuka történetét meg ne ismerné a csukamájról szóló anekdota egyik változatát Mátyás kortársa, Galeotto Marzio ismerte és felvette a tréfás mondások közé.
A néphagyomány terjedésének útja kiismerhetetlen, búvópatakként tör fel és tűnik el az idő változásával Tudásunkat oly észrevétlenül formálják, hogy magunk sem vesszük észre. Egy-egy történethez természetesen analóg példákat találhatunk más népeknél, mégsem a merev átvétel a jellemző. Az irodalom is segítheti a szóhagyomány bővülését, de még gyakoribb, hogy a kimeríthetetlen szellemi kincset nyújtó népköltészet vég nélküli változatokkal, újabb és újabb fordulatokkal gazdagítja az elbeszéléskultúrát. A modem társadalom képviselői, igényes szószolói, írói aligha gondolnak arra, hogy kifejezéseik, szóképeik, rangos írásaik a néphagyomány végtelenül bőséges kincstárából merítettek.
