A Vidám kínpad vendég artistái

Egy készülő panoptikumból

Sajdik Ferenc

    Lóvá evő. Klónozott karikaturista. Még mindig nem hasonlít a saját rajzaira. Mivel apja – aki neves zsoké volt – idejében bokros lóra ültette: lótlan maradt. Tartós rajzfertőzését csak akkor vették észre, amikor már gyógyíthatatlan volt. Egy Pintér nevű mennykőtől üszkösödött karikaturistává. Nincs vizuális memóriája, ezért addig rajzol valamit vagy valakit, amíg az a felismerhetetlenségig hasonlítani nem kezd az ő elképzelésére. A klónozás magyar úttörője. Furcsa állatkertjében mindenki féltestvér, de senki sem hasonlít. Csak jóindulata tartja vissza, hogy lóvá ne tegye az emberiséget. A lovakat és a kutyákat ugyanis többre tartja, mint az evolúció végtermékét. Darwin örökösei megfenyegették, hogy visszacsináltatják az evolúciót, ha tovább klónozza a jószágokat. Kezdő anyukák és apukák szomorítója. Furcsa rajzaival kétségbeesésbe sodorja őket, mert a gyerekeknek karikatúrái alapján még azt sem lehet bebizonyítani, hogy a gólyát is gólya hozza. Csak rajzol. De azt mindig. Méghozzá olyan gyorsan, hogy keze nyomán minden látható és láthatatlan életre kel. Az étlapot is képes életre kelteni. Különösen a gombócokat, melyek közül Artúr a fogadott fia. Ludas Matyival sok-sok Döbrögit megszomorított életében. Kész röhej, amit csinál. Nem csoda, hogy a humorban és a karikatúrában se nem első, se nem második vagy harmadik, mert ezek a sorszámok nem fejezhetik ki elsőbbségét, hanem egyszerűen: sajdik.

(Rajz és szöveg: Léphaft Pál)

Lászlóffy Aladár

    Lóffy. Aranyos. Tordai Lóffy. Az irodalmi lófőség középkeresztjének viselője. Pennaforgatóvá a Bolyaiak alatt vált. Kezdetben Napsugaras Daciával Előre-hátra járt Utunkon, amíg Korunk szemtanújaként hunyorogni nem kezdett. A Dolgozó Nő is eszébe Jutott, amint az élet Forrásában új erkölcsi felfogását és kiterebélyesedő líráját mossa. Hephaisztosz unokájaként Papírrepülővel hódított és ólomkatonákat ejtett fogságba. A képzeletbeli ásatás folytán pedig egy elveszett erdélyi eposzt emelt ki a fiókjából. Románoknak nem fordított hátat. Rájött, hogy két és fél ezer éve lét és nemlét között a szerelmes versekben Reszket a bokor. Többet írt, mint nem, Hétfejű üzeneteket és Legszebb versei-t is. A Ledőlési határidőnél pihenést színlelt, mielőtt A holdbéli pásztor nyája után szegődve ismét Házsongárdhoz ért. Származása továbbra is rejtélyes. A fehérnép által fölkapott elmélet szerint Fehérló fia egyenes ági leszármazottja. Sőt, többre is képes.

(Rajz és szöveg: Léphaft Pál)

Sütő András

    Álom a Hargitán. Anyja könnyű álmot ígért neki, de akkor még nem tudta, hogy milyen nehéz lesz az ébrenlét. Akkor, még a gyermekkor sikaszói fenyőillatában könyörögte ki, hogy engedjék hozzá a szavakat. Azok jöttek is, úgyhogy neki már csak álomkommandót kellett játszania. Ezért szerették őt olyan nagyon az egyetemes Daciában, s ezért vártak arra, hogy hátha megírja azt is, mikor tör ki a forradalom, amely Magyarországhoz köti majd az elveszett tartományt. Ebből csak az lett igaz, hogy fél szemét, de majdnem életét is vesztette, amikor ki akart lépni az omló egek alól, amit jobb híján a kisebbségi sors szimbólumaként használt. Az adventet akkoriban a Hargitán kellett tölteni, hogy az ember végül mégis megtudja, hogy Káinnak vagy Ábelnek hihet-e. Sohasem hitte, hogy csak azért van gyászőrségben, mert az idő markában mást nem tehet az ember, neki az volt a dolga, hogy fenyővirágokat teremjen, amelyekre egy egész nép odafigyel, s lesi az illatát. Tolla alól úgy sercen ki a szó, hogy a hazajáró lelkekben is megkondul a harangszó, csillag kerül a máglyára, és tudja, lesz még szuzai menyegző. Sárkányok aludtak vele, mégis isteneket és falovacskákat látott, meg azt, hogy a lőtt lábú madár nyomában is kivirított a nagyenyedi fügevirág. Annak idején annyiszor hallgatták le, hogy szinte már ők is kiadhatták volna a Beszélgetések könyvét, de nem tették, mert egy hekus nem hekus. Bezzeg, amikor virágvasárnaponként próbálták meg elfogni gondolatainak rejtett értelmét, akkor csak lócsiszárra leltek, aki viszont kiszökött a karmaik közül. Itt, nálunk csak arra vélnek nevét hallva, hogy írni tud, mint akit rigó és apostol egyszerre nevelt, azt viszont nem képesek megjegyezni, hogy írni csak az merjen, aki tenni is akar. Újabban arra ébred, hogy ünneplik, mire visszatér álmaiba, hogy könnyebb legyen az ébrenlét.

(Szöveg: Keszég Károly)