Mosoly, vigyor, kacagás

Karinthy Frigyes A cirkusz című novellájának elemzése

    Shakespeare-nél „színház az egész világ”, Karinthynál cirkusz. A novellában bemutatott cirkusz a valóságban is előfordulhatna, egy helyszín kivételével, ez a hullaház. Feltűnő a bádogasztalokra kitett halottak életkora: gyermekek és aggok. Ez az emberi élet két végpontja, de egyben a főhősé, a hegedűművészé is. Gyermekként kerül a cirkuszba (az igazgatónak le kell hajolnia a szájához, hogy megértse, mit mond), és öreg lesz, mire felléphet (az arca „keskeny és ráncos”).
    A főhős vágyik a cirkuszba, álmodik róla. „Utoljára aztán végigálmodtam” – mondja, azaz az egész történet álom.
    A végigálmodott történelem a tárgya Az ember tragédiájának is, ahol Ádám fiatal fáraóból megtört aggastyánná öregszik, majd az álomból ébredve ismét ifjú. Karinthy kívülről tudta Az ember tragédiáját, barátainak naponta szavalt belőle (Kosztolányi: Esti Kornél; Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről).
    A novella konfliktusa a művész és a közönség között feszül. A közönség érdekeire az igazgató és az orvos hivatkozik. Az író (és általa az igazgató) a hegedűművésszel azonosul, ezt fejezi ki az egyes szám első személyű előadásmód: a főhős monológja.
    De ki is ez az igazgató? Bökverset mond („Ifjú bajtárs, elmebeteg, a te szíved nagyon hemzseg”) és halandzsázik („a hegedülés így magában egészében véve paralelepipedon”; „ez esetben gébic”). Az igazgató: Karinthy másik énje. Ezt a kettősséget egy későbbi noteszfeljegyzésben így fogalmazza meg: „Úgy használnak engem, mint a krumplit először Európában – virágomat és gyümölcsömet (humor és vicc) tépik, a gyökérgumót (filozófiámat) eldobják.” (Közli: Halász László: Karinthy Frigyes. Szépirodalmi, Budapest, 1972) Korábban ezt jelentette a hasonmás felbukkanása a Találkozás egy fiatalemberrel című novellában. Ott a huszonhat éves, befutott író tizennyolc éves ifjúkori önmagával találkozik, aki számonkéri a nagy felfedezéseket, a nagy műveket, kora ifjúsága eszményeit. Az író mentegetőzik, dadog. Az előadásmód ott is egyes szám első személyű, de a történetet nem a hegedűművésznek megfelelő tizennyolc éves fiatalember, hanem az igazgatónak megfelelő huszonhat éves író mondja el.
    A hegedűművész a padláson gyakorol és a kupolába mászik fel, a tizennyolc éves fiatalember felemelkedik az égbe. A férfikori számadás, szembenézés az ég és föld kettősségében jelenik meg Kosztolányinál is: a Boldog, szomorú dalban („Itthon vagyok itt e világban, / s már nem vagyok otthon az égben”) és a Hajnali részegségben („… a porban, / hol lelkek és göröngyök közt botoltam, / mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam.”) Kamaszkor és férfikor, illetve gyerekkor és férfikor szembesítése ez. A cirkusz hullakamrájának a Logodi utcai házak a megfelelői: „Az emberek feldöntve és vakon, / vízszintesen feküsznek”, „Mellettük a cipőjük, a ruhájuk” (A cirkuszban „meztelen hullák”); „A ház is alszik, holtan és bután”. A Találkozás egy fiatalemberrel párbeszédét a Hajnali részegségben az önmegszólítás pótolja („hát te mit kerestél…?”), még a Találkozás… nőgyűlölete („A tölgy meghódította a folyondárt”) is visszhangzik benne: „miféle ringyók rabságába estél?”
    A cirkuszigazgató sántasága kétféle eredetű lehet. Ha születési rendellenesség, akkor akár Cipolla (Thomas Mann: Mario és a varázsló) elődjét is láthatnánk benne, de az igazgató nem akarja a közönséget megalázni és leigázni, hanem csak kiszolgálni. Ha baleset következménye, akkor ez légtornász pályafutásának végét, a trapézról való lezuhanást jelentheti, a hegedűművészben utódját fedezheti fel. Ez azonban csak egy odavetett jelző, elvarratlan szál a novellában.
    Az élve boncoló fakír előzménye Adynál: „»Nézd meg, ki vagyok« (súgtam néki) / S meglékeltem a fejemet, / Agyamba nézett s nevetett.” (Harc a Nagyúrral). A fakír a cirkuszigazgatónak mutatja be produkcióját, de logikai párja a hullaházi boncnok. Munkájának eredményei a preparált testrészek.
    A panoptikum fojtogatási jelenete „borzasztó látvány”, de nem szívderítő a bohóciskola sem. A hasbeszélők közül „az egyik gyerekhangon beszélt oly tökéletesen, hogy könny szökött a szemembe, mert a haldokló gyermek hangját adta” – a haldokló gyermek hangja előrevetíti a hullaházi gyermekeket, s már csak azért is meghatja a hegedűművészt, mert maga is gyermek még. „A másik síró és átkozódó asszonyi hangot ábrázolt” – a kacagás viszont inkább keserű, fenyegető („a sötétben vészes szemek lobogtak”). Rosszindulatú nevetés fogadja a hegedűt. Ebben a cirkuszban csak szólisták vannak, de szólista maga a hegedűművész is: nem kívánkozik a zenekarba sem. A bohócok sem adnak elő párjelenetet, holott századokkal előbb kialakult a fehér és a tarka bohóc típusa. (A „villamosgép” a történetet a XX. századba helyezi.) Itt akarva-akaratlanul az igazgató a tarka, a hegedűművész a fehér bohóc. „Még mindig azzal a hegedűvel bosszantasz” – mondja az igazgató, s az igazi fehér bohócnak valóban az a feladata, hogy társát bosszantsa, szomorú arcára csak a káröröm csalhat mosolyt. A hullaház felidézheti a Hamlet sírásójelenetét, amit hajdan két bohóc adott elő, de harmadiknak felbukkan az udvari bolond, Yorick koponyája. (Itt a három szereplő: az igazgató, a hegedűművész és az orvos.) A hegedűművész szerzeménye szomorú: „lassan és remegve játszani kezdtem a melódiát, amit régen, régen, régen hallottam egyszer zengeni és zokogni a szívemben”.
    Színészek játsszák a fojtogatási jelenetet, ami ezáltal az Otellót idézi fel. Többször is színészeket emlegetnek („megmutatja nekem az egész cirkuszt, hátul, a színészeket, állatokat, mindent”; „Vártam, hogy színészeket vagy műlovarnőket is látunk majd”; „ezek a színészeim, az egész játék”; „a színészek ezerféle maszkban, sietve indultak be”). Utoljára a színészek a színházba mennek: „két függönyös ajtó előtt álltunk, mely a színházba vezetett”.
    Karinthynál tehát a cirkusz és a színház azonos. Két forrása: Shakespeare és Madách. Shakespeare-nél a halál álom (Hamlet-nagymonológ), Karinthynál az élet. Ami Ádámnak tragédia, az Lucifernek komédia. Ami az igazgatónak komédia, az a hegedűművésznek tragédia.
    A bohóciskola névsorolvasása a falanszterére emlékeztet, az ingatag építmény („reflektor kúpja”, kocka) a piramisra, feltornyozása előtt „izzadó szolgák futkostak”, s mire egy ember feljut a csúcsra, megtelik a hullaház (Milliók egy miatt!). Karinthy írja Madách című tanulmányában: „A Tragédia monumentális kompozícióját csak a gúláéhoz tudom hasonlítani.” Mire a hegedűművész előadhatja a gyerekkori dallamot, eltelt az élet. Győz, de csak kompromisszumok árán.
    Cirkusz az egész világ. Ez a művész tragédiája.

Rudnai Gábor