„…hova tűnt ez a minden?”

    Tavaly megjelent egy könyv. Verseskötet. Megjelent, megvették, elfogyott. Újra kiadták. Egy elsőkötetes, huszonkét éves szerző könyvét? Igen. Volt recepció. Sajtóvisszhang. Vitaműsor. Egy pillanatra úgy tűnt, működnek a könyvpiac kultúrgépezetei, ahogy kell.
    Valódi sikertörténet.
    Nem csoda, hogy érdekelt, mi Varró Dániel titka. (Bögre azúr. Budapest, Magvető, 1999.) Kezembe vettem, beleolvastam, nem tudtam letenni. Varró könyve átfesti költészetről kialakított képünket; alapjaiban szakít klasszikus, makacs, romantikában gyökerező költészetfelfogásunkkal. A vers Varrónál nem „Költemény”; egyszerűen az, ami; könnyű, szellemes irodalom.
    Egy időre félretettem Varró kötetét, mígnem újból kezembe akadt az ÉS egy régebbi száma (1999. június 11. (23. sz.) 15.), két Bögre azúr-recenzióval. Úgy döntöttem, megemlítem észrevételeimet.
    A Varró kötetét méltató mindkét kritikus (Vörös István: Szemrím, fülszonett, versláb; Borbély Szilárd: Verstani mustra a Bögre azúrba) egyetért abban, hogy Varró formaművész. Borbély egyenesen „verstani példatárról” beszél. Valóban – Varró kiváló verselő. Nézzünk egy verstani példát Ének című munkájából, „melyben a költő egyebek között az ihletettség állapotának hiteles leírására is kísérletet tesz”: „Mikor a szív előnye már egy orrhossz, / s a téboly csak egy karnyújtásnyira, / akkor ül le a papírhoz s a tollhoz / a múzsák bús, dörgőszavú fia, / a tinta mellé egy kupányi bort hoz / (mást semmiképp sem illik innia), / s ha lepkeként a mennyezetre rebben, / nincs semmi meglepő ilyenkor ebben.”
    A könnyed eleganciával kezelt, szemfüles rímekkel kombinált, a – jóformán a kötet egészén végigrobogó – tökéletes jambus, ahol még a „rontás”, a harmadik sorban felbukkanó, szimultán ritmikával kombinált choriambus – „ül le a papírhoz” – is kiszámítottan van helyén: utalás ez is, az „a” névelő helyett álló régies, nyomatékos „az” alakra. A romantikának – az ihlet transzcendens elvén alapuló – „zsenielméletét” saját versformájával, a byroni (Arany János-i) stanzával parodizáló strófaszerkezet, enyhe utalással Petőfi korai, „borozó” korszakára; valamint a versben használt nyelv közvetlen, fiatalos bája (Vörös István „könnyedséget” említ), az elsajátított tananyagot lazán parodizáló, ironikus diákhumor: máris előttünk Varró Dániel receptje. Huszonéves poeta doctus? Versírásban, azt hiszem, az eredmény csak a legjobbakéhoz mérhető.
    Parodizáló? Ironikus? Nem tudom, miért, mintha menteni próbálná e „paródia” szót Vörös István. „Meg tud csinálni mindent, de nem csak paródiákat alkot, hanem a parodisztikus hang könnyed humorát arra használja, hogy alkalmi verseket írjon. Ahogy minden vers paródia ebben a kötetben, ugyanúgy mindegyik alkalmi vers is. És ennek a kettősségnek a jegyében már nemcsak a tehetség mutatkozik meg a versekben, de felcsendül az egyéni hang is.”
    Vörös István pontos és szellemes elemzése itt nem győz meg. Az „egyéni hang” követelménye egy „romantikus” esztétika felől érkezik, de nem vagyok benne biztos, hogy ezen esztétika elvárásrendszere Varró költészetére minden további nélkül alkalmazható. Nem tudom, az „alkalmi” költészet említése mennyire meggyőző érv az „egyéni hang” oldalán. A beszédhelyzet e – nehezen értelmezhető – jelzése helyett talán szerencsésebb Varró Dániel kötetének arra a – valóban szembetűnő – sajátosságára utalni, amely a diáknyelv alkalmazásából fakad. A Bögre azúr költőjének szellemessége ugyanis elválaszthatatlan egy bizonyos értelmiségi-egyetemista nyelvhasználattól. Ilyen kifejezések tucatjait idézhetném: „nincs pucádba vér” (Mozi), „figyuzz ide” (Szerened Saroltának), „jó reggelt, skacok” (A Németvölgyi úttól…), „itt a pihi” (Vándor éji dala). A szókincs önmagában persze nem lenne elég ahhoz, hogy a Varró-jelenséget meghatározzuk; ám az a mód, ahogy a kötetben csaknem általánosnak mondható ironikus alaphanggal társul, igazi, közvetlen, s, enyhe célzással Csokonaira, deákos szemléletű rétegköltészetté varázsolja Varró kötetét.
    Az irónia Varrónál egyszerre irányul e költészet tárgya, tehát a vers, és a versíró szubjektum felé: „De a dalból a szók kiperegnek, / elfogynak a lenge szuszok: / mit lángolok itt dideregve, / ha magácska csak egyre szuszog? / Kihull a kezemből a brácsa, / elhallgat a tétova húr, / már durmolok én is, akárcsak / szemeidben az égi azúr.” (Szerenád Saroltának); „És benned vagyok én is, / zöld a szemem, bámulom / önmagamat tebelőled, görbe / fiúcska, nem épp akinél / lecsapódik a műzlifogyasztás, / egyszerre lelki busongás vesz rajtam / erőt, benn a hasamban a csőrös / semmi karattyol, emelgeti szárnyát…” (Téli idill). Nyilvánvalónak látszik, hogy ez a fajta irónia nem pusztán „ellentét”, a trópusok egyike, sőt nem is csak a reflexió eszköze, a személyiség megkettőzésének alakzata, hanem – ahogy Paul de Man meghatározza – folyamatos kitérő, a jelentésképzés elbizonytalanodása, mely lehetetlenné teszi, hogy a szöveg objektív jelentése tárgyiasuljon; ebben az értelemben Varró kötete fontos példatár lehet egy posztstrukturalista szemléletű kritika számára. De nem hiszem, hogy a modern költészet én-reflexióra épülő paradigmáit olyan költészet válthatja fel, mely az „én” helyén abszolút üres helyet teremt, és nem számol egy folyamatosan létesülő „én”-nek a vers nyelvi világában megújuló alakjával. Sokkal inkább azt tapasztalom, hogy mind egy alapvetően retorikai, posztstrukturalista, mind egy hermeneutikai szemléletű befogadásértés számára központivá válik a megszólítás, az aposztrophé alakzata, s a líra befogadásának alapvető tulajdonságaként felismert „aposztrofikusságból következően költészet sem lehetséges beszélő alany nélkül” (Kulcsár Szabó Ernő). Ez a „beszélő alany” többnyire egy rétegnyelv álcahálója mögött lappang Varró kötetében.
    Varró műfaja tehát paródia, de. Szívesen hasonlítanám a Bögre azúrt az Így írtok tihez (és Karinthy népszerűségét tekintve azt hiszem, nem is lehetne Varrót jobban ajánlanom) – a változatok egy gyermekdalra ciklus különösen csábít erre –, azzal a megjegyzéssel, hogy a paródia kifejezés megnyugtatóan sem Varróra, sem Karinthyra nem alkalmazható. Tudjuk, hogy Karinthy sem elégedett a korabeli kritika meghatározásaival. Az Így írtok ti második kiadásának előszavában a következő fogalmi megkülönböztetést végzi el:
    „…annak idején vidám könnyelműséggel és szándéktalanul egy újszerű műfajt hevenyésztem össze, több, külsőben hasonló műfaj határmezsgyéjén. Nagyrészt humoros műfajok ezek; de én már akkor éreztem, hogy a paródia, travesztia és persziflázs elnevezések, amikkel eleinte meghatározták ilynemű írásaimat, nem szabatosak. A paródia valamely meghatározott komoly mű külső formáit alkalmazza komolytalan tárgyra, a travesztia komolytalan formába öltözteti ugyanannak a műnek komoly tárgyat (sic). A persziflázs egyszerűen kicsúfol mindent, hangot és tárgyat, de mindig a szóban forgó műnél marad.”
    Karinthy műfaji meghatározása saját alkotásáról: irodalmi karikatúra, torzkép; ami tulajdonképpen a fent nevezett – dőlt betűvel szedett – műfajoknak az irodalmi kritikával való kombinációja lenne. Varró azonban nem „kritizál” – s ezért nem tudok egyetérteni Borbély Szilárd megállapításával, aki szerint Varró költészete választ ad arra, hogy „honnan származik egy Babits- vagy Kosztolányi-, egy Kukorelly- vagy Térey-vers sajátos zenéje” – hanem idéz. Eleve – lehet-e másról kritikát írni, mint kortársról? (Lásd ismét Karinthyt.) Varró kötete tehát nyilván nem irodalmi karikatúra.
    Akkor mi? Mint láttuk, iróniája a „lírai én” és a „tárgy”, a „tartalom” és a „forma” felé egyaránt irányul, műfaja tehát – a humorszakember, Karinthy látlelete szerint – leginkább persziflázs.
    A persziflázs viszont igazából nem műfaj, nem is trópus, hanem a szubjektum és objektum, az én és a világ sajátos szemlélete. A persziflázs-szemlélet egyformán távolságot tart az éntől és a tárgytól; nem benne, hanem kívül van. Míg érthetetlen számomra, hogyan számol Borbély Szilárd a Bögre azúr esetében olyan igénnyel, „hogy közösség jöjjön létre a vers és a vers olvasói között”, világos és jelzésértékű elemzésének összegző megállapítása: „mintha váltás készülődne a magyar verskultúrában”. Ez a váltás, úgy tűnik, Varró kötetében a persziflázs szemlélettel asszociálódik.
    Varró Dániel egyik kötetbéli telitalálata a következő kérdés: „Hova tűnt ez a sport, hova tűnt ez a minden?” (Gombfociballada Tandori úrnak). Kevesebbel is beérném. A „minden”, az kicsit soknak tűnik. Igaz, a „sok”, az viszont kevés.
    De hol van akkor a minden?

Prágai Tamás