Forma nélkül, keretek között

    „Nem én írom a könyvemet, hanem a könyvem ír engem… és ebbe sajnos nincs beleszólásom… a könyvem épp olyan következetlen, bizonytalan, nagyravágyó, feledékeny, alamuszi, homályos ösztöneire hallgató, a kimondhatatlan dolgok kimondásával bíbelődő, élhetetlen alak, mint én vagyok” – állítja Chan Chu, a több ezer éves keleti kultúrák tudásának hordozójaként, kritikusaként és olykor kifigurázójaként élő bölcs szerzetes, aki Forgách András Aki nincs című, a Magvető Könyvkiadó gondozásában megjelent, öt „könyvből” álló regényében az író alteregójaként, gondolatainak rezonőrjeként bukkan fel, s jelenlétével, színre léptével azt is azon nyomban eléri, hogy szinte áttekinthetetlen térbeli és időbeli távlatokat nyisson maga és teremtője, Forgách András körül. Amit Chan Chu mond, azt Forgách András mondja, hiszen ők ketten egyek és ugyanazok, amint az a regény negyedik könyvének tizedik történetéből is világosan kitűnik – ebben ugyanis a metrón utazó öregasszony beszédbe elegyedik a szövegben Chan Chuként néven nevezett szereplővel, s mikor arról érdeklődik, hogyan is hívják beszélgetőtársát, Chan Chu azt a választ adja neki, hogy „Forgách Andrásnak”. Igen, amit Chan Chu mond, azt Forgách András mondja: s ezek szerint Forgách András is úgy véli, hogy Chan Chuval közösen írt műve, az Aki nincs valójában „következetlen”, „bizonytalan”, „homályos ösztöneire hallgató” és „a kimondhatatlan dolgok kimondásával bíbelődő” alkotás. S minthogy ezt nyíltan meg is vallja, okkal feltételezhetjük: nincs ellenére, hogy a könyve – amely egy idő után már jószerével önmagát írta – éppen ilyen lett.
    Igen. Éppen ilyen bizonytalan körvonalú és homályos értelmű. Forgách András rögtön a regény elején megalkotja ugyanis azokat a teljességgel rugalmasan kezelhető, de mégiscsak létező szabályokat, amelyek szellemében eljárva mindig és mindenkor magától értetődő közeggé válik körülötte a bizonytalanság és homályosság.
    Hogy miképpen? Először is habozás nélkül szétzilálja a térbeli és időbeli korlátokat. A távol-keleti bölcseleti irodalom példabeszédeinek formáját idéző és parafrazáló rövid történeteiben biztos kézzel megrajzolja előttünk Chan Chu, a Mester alakját, aki egy közelebbről meg nem nevezett tájon, a Középső Hegyvidék egyik, a világtól elzárt kolostorában él, s ott, a pillanat ihletétől vezérelve hol megosztja tanításait a körülötte élő és szavait leső szerzetesekkel, hol viszont minden kérlelés és könyörgés ellenére adós marad a magyarázatokkal, és hagyja homályba veszni váratlanul felfénylő, mások számára egyelőre érthetetlennek tetsző gondolatait.
    A kolostor ősi tradíciók szerint élő világának megidézése közben azonban egyes történetekben már anakronisztikus képek is felvillannak: Chan Chu immár nemcsak a nagybeteg Császár színe előtt jelenik meg az elefántcsontteremben, hogy válaszokat, végső, titkos értelmű válaszokat adjon a Másik Birodalomról, s nemcsak a többi kolostorok Mestereinek kegyéből esik ki, majd nyeri vissza, látszólag minden küzdelem nélkül a szerzetesek megbecsülését, hanem hol újságolvasásba mélyed, hol szivart szív, hol pedig saját Mestereire utalva kezd olyan példabeszédekbe, melyeknek élményeit a Nyugati pályaudvaron, Sztolicsnaja vodkákat felszolgáló vasúti büfékben vagy fiatal filmrendezők társaságában, a Lenin körúton élte meg. Chan Chu példabeszédei idővel aztán egy „fiatal dramaturg” körül kezdenek forogni, aki „mesebeli bőröndjével” érkezik meg egy kisvárosba, amelyben első munkahelyét, egy vidéki színházat kell felkeresnie, s aki nem más, mint Forgách András, Chan Chu teremtője.
    Vagyis a mű első és második könyvében lassan, de egyre nyilvánvalóbban lejátszódik az a folyamat, melynek során Chan Chu, a kolostorban élő szerzetes mögül eltűnik a háttér, az a háttér, amely elé eredetileg megrajzolta őt a regény. A háttér elvesztésével Chan Chu egyszersmind testetlenné is válik: miután elveszíti maga mögül a kolostor világát, pusztán gondolataival, kommentárjaival, homályos utalásaival és többértelmű példabeszédeivel tud hatást gyakorolni a cselekményre. Fontos viszont észrevennünk, hogy Chan Chu megszólalásai egy idő után már határozott prózapoétikai funkciót is betöltenek: ezeknek a kommentároknak a segítségével teszi töredezetté összefüggő s valamelyest hosszabbra nyúló történeteit Forgách András – aki jól láthatóan különös jelentőséget tulajdonít annak, hogy még önálló életre kelő, hosszan indázó, a művet alkotó sok apró szövegdarabka határain átnyúló történetei is befejezetlenek és szaggatottan előadhatók legyenek.
    A térbeli és időbeli korlátok szétzilálásából eredő „bizonytalanság” mellé az epikai hátterét elveszítő Chan Chu testetlenné válásával Forgách András következetes írói teljesítménye révén egyfajta tudatosan megkonstruált „következetlenség” is társul szegődik: a regényben ugyanis kialakul egy olyan akusztikai tér, amelyben már nem lehet világosan megállapítani, mikor ki beszél. Forgách mesterségbeli tudását dicséri, hogy ez végül is nem valamiféle zavar forrásává válik, hanem inkább termékeny feszültséget hoz létre: lévén, hogy Chan Chu szavainak, tanításainak, szentenciáinak és kommentárjainak hanghordozása egybefolyik Chan Chu „történetének hőse”, az ifjú dramaturg élményeinek közvetítésével – s így az egyes szám harmadik személyben, ám a szereplő néven nevezése nélkül előadott történetekből rendre bizonytalanság fakad. Ilyenkor ugyanis gyakran eldönthetetlenné válik, hogy ezúttal Chan Chu könyvének hőse és szereplője, az „ifjú dramaturg”, a könyvét író Chan Chu, vagy éppen Chan Chu megálmodója, az Aki nincs szerzője, Forgách András tárja-e elénk gondolatait, emlékeit és benyomásait. Végső soron persze ez a kérdés nem kérdés, hiszen mindegyik megnyilvánulási forma csakis Forgách Andrásé lehet – az azonban kivételes teljesítmény, hogy a szerző rendre kérdésessé tudja tenni, hogy önmaga megmutatásának és rejtegetésének melyik szintjén tartózkodik éppen.
    A távol-keleti bölcseleti irodalom formakultúráját felhasználó rövid történetek azzal is hűségesek maradnak saját mintáikhoz, hogy a részek mögött mindig az egészet keresik: a létezés legmélyebb, tiszta értelmét. Azok az élmények és azok a történések, amelyek kapcsán ezek a tűnődések helyet kaphatnak a szövegben, persze több absztrakciós és asszociációs szinten helyezkednek el. Az Aki nincs eleinte a Középső Hegyvidék kolostorának világában mutatja be azokat a történetfoszlányokat, amelyek gondolkodóba ejthetik a szerzeteseket, később azonban a történet hőse, „az ifjú dramaturg” körül jelennek meg azok az emlékképek, amelyek körül tér nyílik a végtelenbe vesző töprengéseknek is. A „kimondhatatlan dolgok kimondásával bíbelődő” kommentárok természetesen rendre Chan Chu nevéhez fűződnek, kinek „homályos ösztöneire hallgató”, „bizonytalan” megfogalmazásait leginkább az első könyv első, Válasz című története segítségével érthetjük meg. Ebben Chan Chu meghívást kap egy „tudásra szomjas kisebb fejedelemtől”, de nincs kedve elutazni hozzá. Majd az egyik reggel azzal hárítja el tanítványai unszolását – akik arra kérnék, keljen útra –, hogy „már vissza is jött”. A tanítványok azt kérdezik, hogy álmában vagy képzeletében tette-e meg az utat. Chan Chu azt feleli, hogy sohasem álmodik, s a képzelet nem az erőssége. Aztán azt tudakolják tőle, kijelentése netán azt jelenti-e, hogy úgy döntött, mégsem utazik el. Chan Chu erre azt válaszolja, hogy dönteni aztán végképp nem tud. Arra a kérdésre pedig, hogy esetleg hazudott-e nekik, azt állítja: hazudni sem tud. Mikor pedig a tanítványok nekiszegezik a kérdést, hogy akkor hát mit tud, egyszerűen azt mondja: „Válaszolni.”
    Ezzel a kötetet megnyitó válasszal Chan Chu, s vele együtt Forgách András is valójában a keleti filozófiák erőteljes antiintellektualizmusa mellett tesz hitet: s ily módon rögtön előrebocsátja azt az üzenetet, hogy olyan regényt fog elénk tárni, amely nem kíván magyarázatot adni semmire, viszont mélyebb, szimbolikus szinten jószerével mindenre utalni szeretne. S a képzettársítások körének szinte végtelenre tágítására éppen a Chan Chu-i utalások természete nyújthat garanciát. „Az utalás – mondja ugyanis egy helyütt Chan Chu – fénylő jel az égbolton; ha nem érted, azért még gyönyörködhetsz benne, s ha ehhez nincs kedved, akkor menj tovább.”
    A válaszadás képességébe vetett hit ebben az összefüggésben tehát azt jelenti, hogy egy megfelelőnek vélt válasszal minden helyzet lezárható, kiteljesíthető, érzelmileg nyugvópontra juttatható. Nem arról van szó, hogy értelmezhető, elemezhető s netán megmagyarázható lenne az adott szituáció – hanem csupán arról, hogy léteznek olyan beszédaktusok, amelyek valójában már gesztusok, s amelyek azt az érzést sugározzák szét maguk körül, hogy ott és akkor minden rendben van úgy, ahogyan van. Chan Chu „kimondhatatlan dolgok kimondásával bíbelődő” válaszai ilyen beszédaktusok: értelmük olykor megfejthetetlen, de érzelmileg mindig képesek arra, hogy végül nyugvópontra juttassák az ábrázolt helyzetet.
    Chan Chu antiintellektuális példabeszédeit Forgách András olykor persze mélységes iróniával képes szemlélni, ami a kettejük által a műben elfoglalt kompozicionális helyzet miatt teljességgel érthető is, hiszen ha Forgách teljesen komolyan venné Chan Chut, az egyszersmind azt is jelentené, hogy önmagát is komolyan tudja venni – ez azonban meglehetősen távol áll tőle. A példabeszédek műfajával szemben tanúsított, esetenként felbukkanó iróniának köszönhetően így az Aki nincs a távol-keleti bölcseleti irodalom szemtelenül gonosz parodizálására is hajlamos: mint például az első könyv 28. történetében. Ebben a kis példázatban a szerzetesek az egyedüllét előnyeiről és hátrányairól vitáznak, s természetesen arra számítanak, hogy a köztük lévő Chan Chu mondja majd ki a mindent eldöntő szavakat. De csalódniuk kell. Chan Chu inkább kimegy a kolostor veteményeskertjébe, és a vitázó felek szeme láttára „a teliholdban szállongó hóesésben” gondos célzás után levizel egy káposztafejet.
    Chan Chu színre léptetésével, az időbeli és a térbeli korlátok figyelmen kívül hagyásával, a bizonytalan körvonalú és homályos értelmű történetek egymásra halmozásával s az ezek mögött meghúzódó rend ironikus relativizálásával Forgách András valójában tehát nem tett mást, mint hogy szigorú kereteket teremtett magának ahhoz, hogy minden formai kötöttségről megfeledkezhessen. Elérte azt, hogy magáévá tehesse Chan Chu egyik szokását – nevezetesen azt, hogy ő is csakis akkor legyen nyugodt, „ha nem talál összefüggést két gondolata között”, s benne is csakis ilyenkor álljon helyre „a világ folytonossága”.
    És Forgách András íróként tökéletes szisztémát dolgozott ki arra is, hogy szabadon járhasson-kelhessen önmaga megmutatásának és rejtegetésének különböző szintjei között – természetesen úgy, hogy önszántából sohase kelljen feladnia rejtőzködő létezésmódját. Azt a létezésmódot, amely nyilvánvalóan nagyon is fontos számára. Hogy ez mennyire így van, azt az első könyv 55. története is jól szemlélteti, amelyben valaki kérdést intéz Chan Chuhoz, azt tudakolva, miért rejtőzködik, és miért beszél folyton példázatokban. Chan Chu erre a rá olyannyira jellemző paradoxonok egyikével a következő választ adja: „Azért mondok példázatokat, hogy ne kelljen rejtőzködnöm. A példázat kimond és leleplez, de azáltal, hogy leleplez, elrejt, mert a leleplezések is példázatok.”
    A történetben a kérdés megfogalmazása talán fontosabb is, mint a válasz – lévén, hogy a kérdésben megfogalmazódó állítás, vagyis hogy Chan Chu egyik legfontosabb célja a rejtőzködés, igenis helytálló.
    Az Aki nincs egyik legnagyobb belső ellentmondása viszont éppen az, hogy Forgách András végül is nem tud ellenállni a személyes jellegű közlés személyes jellegű vágyának, s szövegében előrehaladva egyre jobban feladja azt a rejtőzködő írói magatartásformát, amelynek védelmezésére egyébiránt egész szisztémát dolgozott ki regényében.
    Azzal, hogy Chan Chu kolostori világa a feledés homályába vész, s hogy ennek romjain Forgách András személyes emlékei és családi legendáriumai jelennek meg, még nincsen semmi baj. Ez a folyamat végső soron úgy is felfogható, hogy a szerző – élve a regénye szerkezetében megteremtett lehetőségekkel – egyre szabadabban csapong személyes és családi emlékei között, s egyre őszintébben, egyre leplezetlenebbül nyilatkozik meg olvasói előtt. Mindez nem más, mint a keretek folyamatos feszegetése, annak próbálgatása, mennyire terhelhető meg a szerző és alakmása között kialakított, téren és időn kívül csapongó, a titokzatos bölcsességeket hordozó példabeszédek formájában megmutatkozó konstruktív viszony az egyre kevésbé szelektált személyes élmények érdekes és élvezetes megfogalmazásával.
    A műben megalkotott gondolati keretek nagyon sokáig bírják ezt a folyamatos terhelési próbát: a forgáchi magánmitológia olyan történetszálai bomlanak ki előttünk, amelyek végül annak ellenére is egységes egészként maradnak meg emlékezetünkben, hogy a szerző saját szabályaihoz híven csakis és kizárólag úgy adja elő ezeket a tudatformáló hatású élményeit, hogy Chan Chu közbeiktatott kommentárjaival valamennyit apró részletekre tördeli szét. Ezekből az élménysorozatokból akár egy külön regény is összeállítható lenne – s az olvasó tudatában akarva-akaratlanul össze is áll ez a regény: Az első albérlet és A disznópásztor a vidéki kisvárosban átélt, a maguk hétköznapisága ellenére is szürreális élményeket ad közre, A varsói melódia és A vödör az értelmiségi szubkultúrákban kialakult viselkedési rutin fogságában vergődő alakok kapcsolatrendszerét mutatja be. A személyes élmények között pedig időről időre felbukkan Forgách családjának különleges története: a Szatmáron vegyeskereskedést fenntartó Freikind nagyapa alakjának megidézésén át a Távol Tel Avivtól öt részében megfogalmazódó, az anya sorstalanságával szembenéző sorselemzéseken keresztül az apa őrületének elhatalmasodását őrző, drámai hatású szövegdokumentumokig.
    A regényben megalkotott keretek tehát, mint látható, szinte mérhetetlenül nagy terhelést tudnak elviselni, de egyszer csak véget ér a tudományuk: nem tudni, hol és mikor, de elmaradhatatlanul úrrá lesz az emberen az az érzés, hogy az Aki nincs keretei között menthetetlenül sok motívum szorong – s ez a zsúfoltság még annak ellenére is elviselhetetlen, hogy tudván tudjuk, Forgách András azért teremtette meg a maga számára ezeket a kereteket, hogy a segítségükkel minden formai kötöttségről megfeledkezhessen.
    Ha máshol nem, hát a Monaco három része közben azonban osztatlan elismeréssel adózhat az olvasó Chan Chunak, aki A finom remegés című történetben a mű egyik pontján már beszámolt arról a borzongó kételkedésről, ami újra meg újra „elővette” írás közben, és azt suttogta a fülébe, hogy „abbahagyni, abbahagyni”. Igen, a megérzés helyes volt. Ezt kellett volna tenni – abbahagyni az írást, még időben. Az Aki nincs gondos válogatás nyomán s számos felesleges rész elhagyása után ugyanis bámulatos remekművé válhatott volna. Így is rendkívül izgalmas vállalkozás, de most már végérvényesen az olvasókra marad a történetek közötti válogatás olykor fárasztóan egyhangú, olykor pedig vonzóan varázslatos feladata.
    A porondon egy gazdag állatkereskedő és két bölcs vendége ül. Az egyikük Chan Chu, aki csak kedvetlenül csatlakozott a társasághoz. Nem akar a házigazda szórakoztatására szellemi párviadalba bocsátkozni a másik bölccsel. A mellettük pattogó tűz visszfénye hosszan játszik az arcokon. A bölcs végül megszólal. Azt mondja, mielőtt Chan Chu belépett volna, éppen a tűzről beszélgettek. Chan Chu erre azon nyomban megfelel. „Törni és rátenni. Törni és rátenni” – mondja. S aztán nem szólal meg többé azon az estén. Igen. A hallgatás képessége az egyik legszebb emberi erény.

Toót H. Zsolt