Ficsku Pál

Bababőr

    Vinyl Károly munka után mindig megivott egy korsó sört. Vagy kettőt. Ezen a szép május végi napon is így tett. A gyártól a kocsmáig vezető rövid utat orgonabokrok szegélyezték, s a májusi orgonaszag volt még orrában akkor is, amikor a Tipegőben sört rendelt, vodkával. A pult mellett állt, mint mindig, itt nem zavarta senki, és Bögyös Gittát, a csaposnőt nézte. Bögyös Gitta pontosan olyan volt, mint minden gyár melléki kocsma csaposnője. Látszott rajta, hogy nem veti meg reggelire a csécsi szalonnát, estére pedig a férfiakat. Természetesen minden vendég neki öntötte ki a lelkét, mindenkiről mindent tudott, de soha nem élt vissza vele. Bögyös Gitta nagyon szerette Vinyl Károlyt, olyan volt neki, mintha a saját gyereke lenne, bár Károlyon egyáltalán nem látszott a kora.
    – Mi van, Karcsikám, mér szomorkodik? Tán nem volt elég a napi granulát? – kérdezi Bögyös Gitta Vinyl Károlyt.
    – Ugyan, Gittácska, mit nekem granulát – mondja Károly. – Hát nem érzi ezt a májusszagot? Mindenki boldog ezen a világon, csak én nem. Mit tegyek, Gittácska, gyereket akarok.
    – De Károly – mondja Bögyös Gitta, és feltűnően Károlyt mond Karcsi helyett –, mér beszél butaságokat? Hisz tudja, hogy maga milyen csúnya. Nincs olyan nő, aki magához menne. Látja, én meg bögyös vagyok. Mindenki hordja a maga keresztjét. Na, igyon még egy sört! – azzal Károly elé rak egy korsó sört, és mivel sokan állnak még a sorban, elfordul tőle.
    – De nem kell nékem asszony. Csak a gyerek. Csak az kéne.
    – Hát hogy lenne magának gyerek, asszony nélkül – kérdezi Bögyös Gitta, és két kezével nagy hasat formál maga előtt –, nem vagy te Schwarzenegger, hogy csak úgy szüljél, mint a moziban.
    Károly hangosan elkezd zokogni, hangja furcsa lüktetést ad a kocsmazajnak, hallani sűrű könnyei csobogását, de arcán semmi változást nem látunk, és a szemében megcsillanó könnycseppek se folynak végig arcán.
    – Ugyan már – mondja anyáskodóan Gitta, a Bögyös, és megsimogatja a férfi fejét –, ne sírjál! Úgyse látszik. Az rajtad úgyse látszik. Te is csak úgy bévül sírsz.
    Károly szeme a távolba mered, csak most vesszük észre azt a különleges elváltozást, ami olyan furcsává tette eddig a férfi arcát.
    Most vesszük észre, hogy Vinyl Károly feje műanyagból van. Az alsó állkapcsok rendesen mozognak, de a száj fölötti rész, az orr, a fülek és a szem kivételével minden műanyag. A homlok olyan babarózsaszín, de ami a fej furcsaságát okozza, az a haj. A férfi feje a tarkó közepéig van műanyagból, és az egész gesztenyebarnára van festve. A plasztikai műtétet valamikor a hetvenes évek közepén csinálhatták, a hullámdauer, amit néha Károly a fodrászánál műanyagfestékkel újrafestet, legalábbis erről tanúskodik. A férfi arca teljesen rezzenéstelen, hangja is egy kicsit gépies. A műtét idején olyan harmincéves lehetett, azóta nem tudjuk, mennyi idő telt el. Ő még mindig harminc, legalábbis kívülről.
    Vinyl Károly hazafelé ballag a kocsmából. Az emberek már megszokták, a kisváros elmaradhatatlan alakja lett, de ha idegen jön vele szembe, az rémülettel és szörnyülködéssel teli csodálkozással nézi. A férfi megáll az óvoda drótkerítésénél, nézi a bent játszó gyerekeket. Anna óvó néni észreveszi Károlyt, odamegy a kerítéshez.
    – Jaj, Károly, ne álljon már itt! Mindig itt áll, ijesztgeti a gyerekeket. No. Tudom, hogy nem akarja. De már a szülők is panaszkodnak.
    – Én csak gyönyörködöm, Annácska. Csak úgy nézek. Vágyakozok. Nézem ezeket a gyönyörű gyerekeket. Már ezt sem szabad?
    – Károly, menjen innen! Nagyon kérem! És ne álljon meg itt többet!
    Vinyl Károly szomorúan megy tovább. Lépteiből iszonyatos magány árad.

    Egyszerű kertes ház. Nagy verandával, hatalmas ablakokkal. Látszik, hogy tulajdonosa valamikor jobb módban élt. Rendezett kert, nyíló rózsabokrok. Itt lakik egyedül a férfi.
    A konyhában ül, üveg sör előtte. A falakon képek. Férfi pilótaruhában, kitüntetést vesz át. Fiatal szőke nő és a pilótaruhás férfi összebújva. Vadászbombázó pilótafülkéjéből integet a férfi stb.
    Károly mereven nézi a fényképeket, a képek állóképből átmennek mozgóba. Mintha régi dokumentumfilmet vagy archív felvételt látnánk.
    Megelevenedik a történet.
    Vinyl Károly valamikor pilóta volt. Katonai vadászpilóta. A legtehetségesebbek közé tartozott, így karrierje gyorsan ívelt felfelé. Egy légibemutató után ismerkedett meg Klárával. Úgy kábé május 9.
    – Maga ezzel röpül? – kérdezi Klára.
    – Röpülnék én magával is – mondja Károly –, ha lenne győzelem.
    És nevet. Egyre többet találkoznak, míg végül igazi szerelem lesz közöttük. Amikor Károlyt másik városba helyeznék, Klára választás elé állítja. Vagy leszerel és összeházasodnak, vagy elmegy, és akkor mindennek vége. „Nem akarom, hogy távol legyél tőlem, és mindenfelé csak úgy lezuhangassál, le a földre” – mondja Károlynak. A férfi nagy nehezen leszerel, de a repüléstől nem akar elszakadni, mezőgazdasági repülő lesz. Összeköltöznek a villába, amiben ma is lakik Károly. Klára tanítónő, és büszke Károlyra. Károly kedvenc szórakozása, hogy délutánonként, amikor a napközisek az udvaron játszanak, egészen közel ereszkedik, az udvar fölé, aztán mielőtt becsapódna az épületbe, felemeli a gépet, és a magasban forog néhányat, majd újrakezdi. A gyerekek és Klára integetnek neki.
    Klára és Károly boldogan élnek, mígnem egy nap szörnyű hírt hoznak. Károly gépe lezuhant, és kigyulladt.
    – De Károly nem halt meg, ugye nem halt meg – mondja zokogva Klára –, nekem az a fontos, hogy éljen, mindegy hogy hogy, csak éljél nekem, Károlykám.
    Károlyon műtétet hajtanak végre. Mivel csaknem a teljes arca és feje megégett, különleges anyagot építenek a húsára. Hallókészüléket kap a fülébe, orrát is újraformázzák. A műtét híre bejárja a világsajtót is, néhány cikk másolata ott van a konyha falán.
    Károly hónapokig fekszik a kórházban. Klári eleinte látogatja, de látszik rajta, hogy viszolyog. Egy alkalommal Károly megkéri, hogy csókolja meg, be akar nyúlni a nő szoknyája alá, hogy megérintse ott, ahol neki több szőre van, mint haja, de az nem hagyja. Zokog, bevallja, hogy nem tud többé Károllyal élni.
    – Van valakid? – kérdezi Károly.
    – Igen – mondja a nő.
    – De nem pilóta? – kérdezi a férfi.
    – Nem, pék – mondja a nő.
    – Akkor jó – mondja nagyon hűvösen Károly –, még az is megéghet. Kérlek, költözz el otthonról…
    Vinyl Károly szabadulása után, mert ő így mondja, hogy szabadulás, hiszen valóban a halál karmai közül szabadult, visszatér a kisvárosba. Néhány hónap alatt be- és elfogadják. Amikor teljesen felépül, vissza akar menni a repülősökhöz, de nem engedik. Leszerelik és nyugdíjba küldik. Károly nem tud mit kezdeni szabadidejével és rászakadt végleges fiatalságával. Egyre többet jár presszókba és esti mulatókba. Néha hazavisz egy-egy kurvát is, de a dolog után éjszaka rémálmok gyötrik, az elélvezés pillanatában a nők arca elváltozik, mintha rémet látnának, úgy tekintenek Károlyra, aki rezzenéstelen arccal fekszik alattuk. Már a szeretkezés sem jó, Klárit és elvesztett testét nem pótolhatja. Társakat kell találnia, hogy ne legyen ez a magány, ott bévül.
    Egyetlen helyen ajánlanak munkát, az újonnan épült fröccsöntőüzemben. Gépet kell kezelnie, és mivel műanyagból van a feje, a cég reklámembereként is ő szerepel. Már évek óta itt dolgozik, munka után megiszik egy sört a Tipegőben, hazafelé ballagva megáll az óvodánál, vágyakozva nézi a gyerekeket, aztán egész délután otthon ül, nézi a falon levő régi képeket, és emlékezik.

    Károly megitta a sörét. Ül a konyhaasztalnál, és egy képes újságot olvas, amiben az ő képe van, éppen gumimacit reklámoz. Nézi az újságban saját magát, majd teljesen hidegen megszólal:
    – Akkor is lesz gyereked, Károly, csinálok neked. Most május vége van. Januárra meglesz. Az kilenc hónap. Január vége az jó. Vízöntő lesz. Tudom, hogy ikreket szeretnél, de tudod, ebben a gazdasági helyzetben ez lehetetlen.
    Műszak vége a fröccsöntőüzemben. Károly munkatársai az öltöző felé tartanak, s mikor észreveszik, hogy Károly még valamit a gépen babrál, odaszólnak.
    – Mi van, Karcsi, nem jössz a Tipegőbe? Mi a francot csinálsz még itt?
    – Van még egy kis privát melóm, hagyjatok, majd utánatok megyek.
    – Ugyan, gyere már, majd hétfőn gyorsan összedobjuk… no jó, de a Gitta meg fog haragudni.
    Karcsi egyedül marad a csarnokban, a téli nap vörösen kúszik be az ablakon. Karcsit profilból látjuk, s mintha imát mondana, úgy hangzanak szavai:
    – Istenem, add, hogy sikerüljön! Adjál egy kis boldogságot nekem!
    Aztán bekapcsolja a gépet, és elkezd dolgozni.

    Egy hivatalban vagyunk. Irodaszagot árasztó nő ül az íróasztal túloldalán. Az asztal előtt áll Vinyl Károly, sapkája a fején van. Ilyenkor télen nem szeret hajadonfőtt járni, mindig a fejére esik a hó, és abban a kinti hidegben ráfagy, aztán a melegebb helyeken elkezd olvadni.
    – Még ezek a savas esők is, ezek is engem bántanak – mondja a nőnek –, oldják a festéket. Azért nem veszem le.
    A nő ránéz.
    – Szóval mi a gyerek neve – kérdezi.
    – Vinylka, kérem szépen, Vinyl Vinylka – mondja a férfi.
    – Elég furcsa név. No mindegy. Anyja neve?
    – Az kérem nincs – mondja Vinyl Károly. – A Vinylkának nincs anyja.
    – Elnézést, nem tudtam, részvétem – mondja a nő.
    – Köszönöm.
    – Szóval maga gyest akar. Lehet, de akkor hozza be a papírokat. Születési anyakönyvi kivonat, munkáltatói igazolás, tébé stb.
    – De hát… nincs – mondja Károly.
    – Mi nincs? – kérdezi a nő.
    – Hát születési, merhogy nem úgy született, érti, olyan hagyományosan. Nézze, itt van a fényképe.
    A férfi egy fényképet vesz ki a zsebéből, egy rózsaszín ruhába öltöztetett műanyag baba van benne. Olyan, mint a régi román kacsintós babák, kinyitott kék szemmel.
    – Na ne szórakozzon itt velem, kérem! Én hivatal vagyok, nem érek rá hülyéskedni. Főleg műanyag babákkal. Ki a franc küldte ide magát, mi – és már ordít –, biztos a Feri haverja, az küldte, hogy csak úgy idegesítsen, hátha kiborulok. Mi? Csak úgy szórakozásilag jár ide. Na tűnjön innen, de azonnal! Volt gyes, nincs gyes!
    Vinyl Károly szomorúan megy haza, dolgoznia kell, hogy kettőjüket eltartsa. Ki fog nappal vigyázni a gyerekre?

    A villa boldog családi otthonná változott. Károly ágya mellett ott áll a kis járóka, amiben Vinylka szokott aludni. A lakásban mindenhol szétszórva gyerekjátékok, csörgők stb. Károly a gyerekkel együtt ül a tévé előtt, az esti mesét nézik, azt próbálja megmagyarázni a gyereknek.
    – Nem baj, kicsim, tudom, hogy még nem érted, amit mondok, de előbb-utóbb meg fogod érteni. No, késő van, feküdjünk le, holnap menni kell munkába.

    A fröccsöntőüzemben nem tudják, mi történt Károllyal. Károly egyre többet dolgozik, túlórákat is vállal. „Tudod, eggyel többen vagyunk otthon, kell a pénz” – mondja, és ilyenkor sokat sejtetően kacsint. Csak azt nem tudják elképzelni, hogy miért tűnik el négyóránként az öltözőben.
    – Hagyjátok – mondja Béla, a művezető –, biztos olyankor rázza.
    S a gonoszok nevetnek.
    Egy alkalommal kilesik a kulcslyukon át. Vinyl Károly magára zárja az öltöző ajtaját, Vinylkát kiveszi a vasszekrényből, babusgatja. Aztán leveszi az ingét, műmellet csatol fel, és szoptat. Közben altatót énekel, amit ő költött.
    Munkatársai megdöbbennek, de nem árulják el, hogy tudják a titkot, sőt egyre barátságosabbak Károllyal. Ez Károlynak is feltűnik, nem mintha eddig nem lett volna meg jól velük, de ilyen szeretetet még soha nem kapott, csak valamikor Klárától.

    Újra május lett.
    Karcsi a pult mellett álldogál a Tipegőben, és pont ezt a barátságosságot magyarázza Bögyös Gittának, hogy ő nem érti ezt, hogy miért van, de most érzi igazán, hogy jó élni, nagyon jó élni.
    Aztán hirtelen így szól:
    – Gittácska, tudja, nagy nap lesz holnap. Maga még úgysem volt nálam, jöjjön el. Ott lesznek a szakik is, a munkatársaim. Iszunk egy kis likőrt, van egy kis oldalasom is, tudja, még télről maradt. Kóstoló. És megmutatom majd Őt is, tudja, akiről annyit beszéltem.
    A csaposnő kötényébe törli a kezét, aztán megsimítja a műanyag fejet.
    – Jól van, Károly, jól van, Károlykám, elmegyek hozzád. De ha igazán szép akarsz lenni, akkor festesd újra a fejedet.

    Este Károlyéknál. A nappaliban, a konyhában és még néhány szobában szétszóródva múlatják az időt a szakik, némelyik feleségestül. Itt van Bögyös Gitta is, sőt még Anna óvó névi is eljött. Este kilenc óra lesz. Károly csöndre int mindenkit. Leoltja a lámpákat, csak itt-ott ég egy-egy gyertya, meg középen egy hatalmas torta, egyetlen szál gyertyával.
    – Barátaim – szólal meg Károly –, tudom, hogy furcsa embernek tartotok, erre talán meg is van az ok. Tudjátok mind, mi történt velem. És azt is, hogy mennyire kell, hogy valakihez tartozzunk. Vagy inkább valaki tartozzon hozzánk. Én se bírtam egyedül. Nőt már nem akarok. Én már csak egyedül éltem, úgy bévül. De már egy éve nem élek egyedül. Pontosan egy éve találtam meg a megoldást, kilenc hónapig hordtam a terhet, és januárban, emlékszel, Bélám, amikor bent maradtam a gyárban, hát akkor csináltam Vinylkát, a lányomat. Fogadjátok szeretettel, és játsszatok úgy vele, mintha a tiétek lenne.
    És akkor Vinyl Károly a hálószobából kihozza Vinylkát.
    Károly meglepődik, hogy senki nem lepődik meg. Furcsán néz a többiekre, akik szintén furcsán néznek rá.
    – Hát ti tudtátok? – kérdezi.
    – Persze, hogy tudtuk, Károly – mondja Bögyös Gitta, és ajándékul egy halványkék tipegőt ad át.
    Miután felvágták a tortát, Karcsi nagyot kiált:
    – Babazsúr! Mindenkinek kell táncolni Vinylkával.
    És valóban úgy lett. Mindenki táncolt Vinylkával.

    Telnek az évek. A városban senki nem botránkozik meg, ha látja az utcán Károlyt a gyerekkel. Először kenguruban hordja, majd olasz babakocsit vesz neki. Mindennap sétálnak egyet a parkban vagy a folyóparton, kell a gyereknek a friss levegő. Így érkezik el az idő, amikor Vinylka óvodaköteles lesz.

    Károly a szakikkal áll a Tipegőben, söröznek. Most érkezett haza Görögországból. Vinylkával nyaralt ott, éppen a fényképeket mutogatja. A férfiak hosszan nézik a képeket, egyik-másik életre is kel, mint annak idején a repülős képek. Károly most pont egy olyan képet mutat, amin a Meteorákon vannak, Károly, Vinylka és egy szerzetes.
    – Képzeld – mondja arca alatt nevetve –, azt hazudtam, hogy Vinylka fiú. És nem vették észre.
    Mindenki nevet. A kívülálló szemlélőnek az az érzése támad, hogy itt mindenki meghibbant. De a történet szereplői ezt nem veszik észre, olyan túlszínezett, olyan idilli minden.

    Nyár végén Vinylkát beíratják az óvodába. Eleinte kicsit furcsán fogadják a társai, de végül is megszokják. Nagyon jól lehet vele játszani, annyi baja van csak, bár ez néha előnye is, hogy nem beszél vissza, és nem tud elfutni.
    Károly büszkén újságolja, hogy Vinylka lett a legjobb magatartású gyerek, bár rajzból mindig fekete pontot kap. Úszásból viszont ő a legjobb, bár haladni nem nagyon tud, de nem süllyed el. Csak úgy lebeg. Néha kisebb balesetek is érik Vinylkát, egyszer például lerúgják a fejét. A kis Burai volt az, aki eddig is sok bajt okozott. Csak úgy rendesen focizott a Vinylkával, amikor se szó se beszéd lerúgta a fejét. „Legalább volt indok áthelyezni másik óvodába – mondja Anna óvó névi. – Károly, jobb lesz, ha egy darabig most otthon marad a kislány, amíg meg nem gyógyul.”
    Vinylka kiheveri a balesetet, csak egy vékony heg a nyakán emlékezteti a történtekre. Jól dolgozott a pillanatragasztó.
    Károly már az iskolatáskát meg a tanegységcsomagot is megvette a kislánynak. Az utolsó nap van az óvodában. Mostanában már Károly nem megy Vinylkáért az óvodába, helyette Anna óvó névi hozza haza.
    – Vinylka eltűnt – mondja zokogva Anna óvó névi. – A csendes pihenő előtt még megvolt, a kis Bagával, Baga Herminával aludt együtt. Aztán, mire a kislány felébredt, már eltűnt, érti, Károly, mint a káprázat, eltűnt.

    Károly nem akar belenyugodni a ténybe, hogy az egyetlen, akit szeretett, nincs. Napokig rohangál az utcákon, minden ismerős helyet felkeres, minden óvodás gyerek szüleit kikérdezi.
    – Elnézést! Nem látták a gyerekemet? Vinylkának hívták. Hatéves volt, és ekkora – mutatja két kezével –, műanyagból volt, de nemcsak a feje. Úgy egyben. Nem látták, tényleg nem látták?
    Károly kétségbeesése lassan agresszivitásba megy át. Akik kezdetben megmosolyogták, már azok is aggodalommal néznek rá.
    És eljön a reggel, az évnyitó reggele. Károly rakott kék szoknyácskát vesz fel, fodros blúzt hozzá…

    Az elmegyógyintézet parkja. Hatalmas platán- és diófák. Frissen nyírt gyep. Békeszag.
    Károly ül egy padon. Nem messze tőle az ápoló, csak úgy, mintha semmit nem tenne.
    Ötven körüli nő, egy tizennyolc éves forma lánnyal az oldalán közelít.
    A nő megáll Károlytól néhány lépésre.
    Károly felemeli a tekintetét, az emlékezetében kutat. Valami fény gyúl szemében. Elég kísértetiesen néz ki. Fiatal arcát régen festették, mint egy kopott ifjúmunkás-plakát, amely valahogy itt maradt. Lassan szólal meg.
    – Klára – mondja bizonytalanul.
    – Igen, én vagyok. Én vagyok az, Károly. Klára. Ő pedig a gyerekünk. Évi.
    Károly furcsán néz. Nem érti az egészet. De hiszen neki nincs gyereke, Vinylka meghalt.
    – Ne haragudj rám – mondja a nő. – Nem tudtam akkor megmondani, nem akartam, hogy úgy nőjön fel. Károly, gyáva voltam.
    – És a pék – kérdezi Károly –, ő volt…
    – Nem, csak hazudtam.
    Károly magához húzza a lányt, elhasznált, ráncos ujjait a lány arcára teszi. Enyhén benyomja az ujjbegyeivel:
    – Évi… mily puha… bababőr…

    Esteledik, a látogatási időnek már vége van. Károlyék búcsúzkodnak.
    – Meglátogathatlak néha? – kérdezi Éva.
    – Persze – mondja Károly, majd hosszú csend után hozzáteszi… –, kislányom.
    – Addig is gondolj ránk, apu – és Éva a hátizsákjából előhúz egy halványkék tipegőben levő műanyag babát.