Fehér Béla

Az üres zsebű oroszlán

    Filkó már a Pogácsás and Pogácsás irodaház lépcsőházában észrevette, hogy valami szokatlan történt vele. Varázsütésre megnőtt a haja, nyakába lógó dús bozont ringatózott a fején és a tarkóján, karját, lábát sárga szőrszőnyeg futotta be, a szája kellemetlenül feszült, és elnehezedett. A cipőjét is mintha elhagyta volna, járása nesztelenné és puhává szelídült, látása egy csapásra annyira megjavult, hogy a rossz világítás ellenére el tudta olvasni a lépcsőház falára karcolt feliratokat, sőt még a vaskorlát lyukacsai között lengedező pókhálót is élesen látta. Mire leért a földszintre, tisztában volt azzal, hogy négykézláb halad, és ha nagyobb levegőt vesz, mélyen hörgő, fenyegető hang hagyja el a torkát. A kapu alatt járt, amikor megfordult a fejében, hogy visszafordul a nagycsöcsű kurvához, mert nem tanácsos ebben az állapotban az utcán mutatkozni, de az is igaz, hogy nincs más választása, ha vissza akar jutni a munkásszállóba. Ennek ellenére úgy döntött, hogy megpróbálja hideg fejjel még egyszer átgondolni a helyzetét. Leült a kukák elé, a bal hátsó lábával erőteljesen megvakarta a nyakát, közben nem vette észre azt a pongyolás öregasszonyt, aki a szemetesvödrével a kezében sóbálvánnyá válva áll tőle négy méterre. Az öregasszony hangtalanul tátogott, aztán a földre ejtette a vödrét, és remegő szájjal, lassan hátrálni kezdett. Filkó, de inkább ne szépítsük, az állatok királya, a vödör zörgésére lustán feltápászkodott, körbeszagolta a kiborult szemetet, de semmi ehetőt nem talált benne. Az öregasszony addigra már az udvar közepén felállított porolóba kapaszkodott, menekülni próbált, de a lábai a földbe gyökereztek. Megpróbált sikítani, ám egy hangot sem tudott kipréselni sárga műanyag fogai között.
    – Féleszű, vén cekker, mit játssza meg magát! – vetette neki oda Filkó, és ruganyosan kiügetett az utcára.
    Élvezte, hogy izmos lábai olyan puhán és könnyedén viszik előre, mintha a testének nem is lenne súlya, pedig minden lépésnél érezte, milyen erőteljesen ring a hátán a dús bunda. Kivilágított kirakatok és sötét kapualjak előtt haladt el, tétován lassító és felgyorsulva kopogó cipők surrantak el mellette, egy póráz végén vicsorgó dagadt tacskó pedig olyan fülsértően ugatott rá, hogy Filkónak kedve lett volna a fogaival nyakon ragadni és elroppantani a csigolyáit.
    Későre járt, a forgalom egyre csökkent. Nyugodt tempóban haladt át a belvároson. Egy patika előtt ismét le kellett ülnie vakarózni, ezúttal az oldala viszketett. Közben az úttesten mentőautó száguldott el. Filkót a sziréna hangja felingerelte, gyanakodva követte szemével a villogó kék fényt. Befordult egy néptelen mellékutcába, onnan egy másikba. Harsány, jókedvű társaság közeledett vele szemben, de amikor észrevették, lecsendesedtek, és átvágtak a túloldalra. Úgy látszott, hogy nincs semmi baj, leszámítva a kibírhatatlan éhséget, ami egy pillanat alatt bekúszott a gyomrába. Nem csoda, hogy örömében bömbölt, amikor egy barátságos kis térre érve nyitva találta a salátabárt.
    A lábak között surrant be az üvegajtón, négy egyetemista lány nyomában. Igyekezett észrevétlennek maradni. A kis étterem hátuljába araszolt, kinézett magának egy középkorú házaspárt, és a macskafélék jellegzetes testtartását felvéve lustán befeküdt az asztaluk alá. Ennek a szolid házaspárnak természetesen nem kerülte el a figyelmét, hogy az állatok királya az asztaluk alá tanyázott, de irtóztak a feltűnéstől, éppen ezért egyikük sem mert mukkanni vagy segítséget kérni. Hátratolták magukat a székkel, oldalra hajolva az asztaluk alá kukucskáltak, és többször is megbizonyosodtak arról, hogy csakugyan oroszlán fekszik ott. Szája tátva, kicsit zihálva szedi a levegőt, lepedékes, halványpiros nyelve szakállként hintázik két agyara közül az álla elé lógva, a farka bojtjával pedig ide-oda verdes a földön, ami az oroszlánnál az idegesség jele. Az asszony megtapogatta az ölében pihenő kézitáskáját, pillantást váltott az urával – ebben a pillantásban a kölcsönös megnyugtatás évtizedes gyakorlata testesült meg –, aztán aggódásukat leplezve tépkedték a császárzsemlét, és sietve kanalazták tovább a majonézes virslit. Reszkető kezük azonban mindent elárult.
    A következő pillanatban, ő maga se értette, miképpen történhetett, Filkó teli torokból elbődült. Az oroszlánordítás valósággal megrázta a salátabár falait, megálltak a villák, kanalak, a járó fogsorok, és minden tekintet az asztal alatt nyújtózó fenevadon pihent. Az állatok királya megadással tűrte a kíváncsi tekinteteket, megvetéssel visszapislogott, sőt egy idő után kimászott az asztal alól, tétován himbálta magát, mint aki nem tudja, mitévő legyen, aztán gondolt egyet, mellső mancsait az idős házaspár asztalára csapta, és a földre piszkálta a császárzsemle maradékát. A vendégek visszafojtott lélegzettel lesték, merre gurul a tépett péksütemény. Filkó mordult néhányat, aztán a zsemle mellé hasalt, és csámcsogva felfalta. Amikor végzett, szimatolt még egy kicsit a földön, téblábolva keresgélt, rávicsorgott a merev arccal ülő emberekre, majd egy kisurranó vendég nyomába szegődve sietve elhagyta a salátabárt.
    A vendégek felugráltak a székről, az üvegajtóhoz tódultak. Érdeklődve néztek Filkó után.
    – Álomszép példány – lelkendezett egy csinos, fiatal lány. – Megfigyelték, milyen lágy, harmonikus a mozgása?
    – Nem bánt ez senkit – jegyezte meg egy alacsony férfi. – Járja az utcákat és ennivalót keres.
    – Mindenesetre nem ártana tudni, honnan szökött meg, mert azért van abban valami különös, hogy egy oroszlán csak így, szabadon mászkál a városban – mondta egy szemüveges hölgy.
    – Miért lenne különös? – nézett rá az alacsony férfi. – Elvégre maga is szabadon mászkál. Vagy tévedek?
    Filkó közben beügetett egy kapu alá, mert addig soha nem érzett vizeletszag csapta meg az orrát, de csak egy hulló szőrű macskát ért utol a lépcsőházban. Csalódottan mordult, aztán már fordult is vissza. Tett egy kört az udvaron, beleszimatolt a vastagon áradó bablevesillatba, és úgy döntött, jobb, ha innen gyorsan távozik, mert ha az ételszag felingerli, akkor nincs pardon, hiába próbálna magán uralkodni, ronggyá tépi az első jöttmentet, és kieszi a máját.
    Kedvetlenül baktatott a rosszul kivilágított utcán, és remélte, hogy baj nélkül eljut a buszmegállóig. Azt ugyanis elhatározta, hogy nem hajlandó gyalog hazamenni, mert legalább négy kilométerre van a szállótól, és a külvárosban bármi megtörténhet.
    Egy éjjel-nappal nyitva tartó élelmiszerbolt előtt nyolc év körüli kislány próbált hozzá barátságosan közeledni. A szülei odabent vásároltak, a papa éppen ásványvizes üvegeket pakolt be műanyag szatyrába, az anyuka pedig a kenyerek között válogatott. Filkóban halvány inger motoszkált, hogy esetleg megharapja a kislányt, vagy esetleg végigkarmolja a kis karját, a gyenge mellkasát, de aztán letett róla, hátát egy parkoló autónak vetve unottan nyalogatni kezdte a mellső mancsait, közben villogtatta a szemeit, mert megérett benne a döntés, hogy a papát megtámadja, és elveszi tőle a kenyeret. Sőt ha egy kis szerencséje van, a házaspár valami felvágottat is vásárol.
    – Csúnya, morcos cica vagy! – mondta neki a kislány, aztán meg akarta kérdezni, hogy merre van a barlangja, amikor rendőrautó fékezett a járda mellett.
    Mire az állatok királya elbújhatott volna, már a járőrkocsi hátsó ülésén találta magát. „Halljuk, kicsoda maga? Anyja neve? Pontos lakcíme? Van egyáltalán valami igazolványa?” – kérdezték tőle a rendőrök, de az állatok királya csak tanácstalanul zihált, és üresen nézett maga elé. Egy hangot se tudtak kihúzni belőle a rendőrök, pedig az összes fenyegetést felsorolták, ami csak az eszükbe jutott.
    Bent a kapitányságon se javult a helyzet, Filkó egykedvűen hevert a parkettán egy íróasztal és egy kávéautomata között, azzal se törődve, hogy aki arra jár, csak úgy átlép rajta. Éjfél felé aztán érkezett valami kihallgató tiszt, aki utasítást adott, hogy etessék meg. Nemsokára újabb rendőr jelent meg a szobában, kezében tekintélyes darab marhahússal. „Hova tegyem, főnök?” „Mégis mit gondol, adja föl neki postán!” A rendőr sértődötten a földre hajította a húst, mire az állatok királya feltápászkodott, mohón a szájába kapta és bevitte a sarokba, az iratszekrény fedezékébe. „Ha megtömi a hasát, meglátják, majd a nyelve is megoldódik” – jegyezte meg a nyomozótiszt.
    Filkó percek alatt benyakalta a húst, nem is rágott, csak nyelt. Éppen végzett, amikor két ügyeletes járőr kíséretében megérkezett az állatkerti szakember, görbe hátú, vörös férfi. Ostort és fémhegyű botot tartott a kezében. Hátát a falnak vetve fürkészte az oroszlán viselkedését. Filkó rögtön látta, hogy félelem dereng a szemében.
    – Nem tőlünk szökött meg – mondta az állatkerti szakember a nyomozótisztnek, de közben le nem vette szemét a vadállatról. – Különben is bejelentettük volna.
    – Elég furcsa – vakarta a fejét a rendőr. – Mégis, akkor honnan a nyavalyából került ide? Cirkusz jelenleg nincs a városban, de a környéken sem. Már lenyomoztuk.
    Az állatkerti szakember a kávéautomata mellé szökellt, és a hegyes botját előre szegezve leste Filkót.
    – Érett, felnőtt példánynak látszik. Meglepő, hogy mennyire nyugodt! – mondta.
    – Eddig semmi baj nem volt vele. A beszállításkor sem tanúsított ellenállást – mondta a nyomozótiszt.
    – Persze beszélni nem hajlandó! Papírja pedig egy szál sincs! – tette hozzá a rendőr, aki az imént a húst hozta.
    Az állatkerti szakember most bátran kilépett a kávéautomata mögül, és belenézett Filkó szemébe. Megpróbálta bűvölni.
    – Most látom, hogy a nyakánál fekete a sörénye…
    – Az baj, ha fekete?
    – Ez a fajta csak a Mwakilunga felső folyásánál honos. Idomításra nem igazán alkalmas. Egyébként rabságban szaporodni se hajlandó – jegyezte meg az állatkerti szakember, közben óvatosan az íróasztalra tette a botját és az ostorát, aztán a hóna alá szíjazott tokból kivette az altatópisztolyt. – A kipiriri bennszülöttek babonásan rettegnek tőle.
    Filkó egy szempillantás alatt átlátta a helyzetet. Nem akarta megvárni, míg a kis szigony a húsába csapódik. Puhán elrugaszkodva átugrotta az iratszekrényt, és töretlen lendülettel kirohant az ajtón a folyosóra, közben elsodorta a nyomozótisztet és két másik rendőrt, akik a félelemtől sikítva egy íróasztal alá gurultak. Az állatkerti szakember eszmélt elsőnek. Az altatópisztolyt magasba emelve Filkó után vetette magát. Az oroszlán addigra már kint vágtatott az utcán, átrobogott az úttesten, majd meglapult egy közeli parkolóban. Onnan figyelte a rendőrség épületét, a járdán csoportosuló egyenruhásokat, a szirénázva elinduló járőrkocsikat. Néhány perc múlva aztán teljes nyugalom terült az utcára, így Filkó a házak falának lapulva, puhán galoppozva elindult a buszmegálló felé.
    Hálát adott a szerencséjének, amiért az utolsó járatot még elcsípte a végállomáson. Éppen csak felugrott a peronra, máris zárult az ajtó, a sofőr indított. Filkó egyedül volt a buszon, de nem bízott abban, hogy végig útitárs nélkül marad, hiszen tizenhat megállót kellett megtennie a munkásszállóig. Annyiból szerencséje volt, hogy már javában a külvárosban jártak, amikor az első utas felszállt. A sísapkát és rongyos télikabátot viselő hajléktalan leült a terhes anyák részére fenntartott helyre, egykedvűen bámulta Filkót, aztán gondolt egyet, és a peronra botorkált.
    – Kisegítene egy kis pénzzel? Ma még nem ettem semmit – mondta alázatos képpel, és Filkót megcsapta a fröccs savanyú gyomorszaga.
    – Roppant sajnálom, egy fillér sincs nálam – mordult vissza, de a hajléktalan nem tágított.
    – Harmadosztályú, fapados duma. Mindenki ezzel jön.
    – Adnék magának, de tényleg nincs pénzem.
    – Látom az arcán, hogy átver.
    – Tőlem azt lát, amit akar! Nincs egy vasam se. Akár meg is motozhat, ha van hozzá bátorsága! Majd behúzom a karmaimat – mondta Filkó ideges torokhangon, és a peron gumipadlóját csapkodta a farkával.
    A hajléktalan összefogta a kabátját, és leült mellé a földre. Megpróbált még barátságosabb lenni.
    – Jó, elhiszem, hogy nem akar átverni. De akkor legalább hívjon meg egy stampedlire. Hol száll le?
    – Miből hívjam meg, marha ember! Nézzen már rám! Ép ésszel el tudja képzelni, hogy egy oroszlán pénzt hord magánál? Seggfej! – dühöngött Filkó.
    – Ugyan már, haver! Bárkiről bármit el tudok képzelni – válaszolta szomorúan a hajléktalan.

    Filkónál persze volt pénz, de előbb hagyta volna levágni a két szőrös mancsát, mint hogy egy huncut fillért is adjon valakinek. Csak úgy. Megtanulta az aranyszabályt az apjától: soha ne csináljanak belőled fejős tehenet, mert a végén a töködet is leharapják!
    Ez a tanítás Filkó lelkében termékeny talajra hullott. Ennek köszönhető az a megrögzött szokása, mely szerint ha az utcán koldus mellett haladt el, foghegyről odavetette: „Eriggy dolgozni, a kurva anyádat!”