Körkérdést indítunk útnak a magyar költészet állapotáról: szeretnénk az Költészet és az Olvasó közötti párbeszédnek újabb átjárót nyitni, segítve az árnyalatok megfogalmazását, ösztökélve a megértés és elfogadás, a közeledés gesztusait. A válaszadásra felkért költőktől az alábbi három kérdésre (vagy csak valamelyikére) kértünk választ:

    1. Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait „Én, a Költő”?
    2. Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
    3. Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?

Pintér Lajos

Semmi

    Gondolok a semmire. Október végét, november elejét a Zselicségben töltöttem, nagyokat sétáltam az alföldi ember számára oly szokatlan, de épp ezért oly kedves lankás utcákon. Mikor lefelé vitt az utam, akkor kicsit kocogósan, mikor visszafelé, domboldalon föl, akkor szuszogósan.
    A faluban, ahol időztem, a kocsmával szemben volt egy elhagyott, romos ház, amolyan senki földje. De kerítése csodaszép volt: aranyszínű fűzfavesszőből font kerítés. Gazdája ezt az aranyszínű fűzfavesszőt minden évben meghajlította és megfuttatta, mintha szőlő lenne, s így az évről évre elhajlítgatott vesszőből gyönyörű élő kerítés született. Szobor értékű ez az aranyvessző-kerítés? Mondhatom, az. Erre gondolok most, hogy épp nem a semmire gondolok.
    Egyik napon megálltam ennél a különben elhagyott sarokportánál, és leskelődtem. Ugyan ki lehet a gazdája? Ugyan kitől tudnék kérni ezen aranyló fűzfavesszőből? Vinném az Alföldre, az aranyhomoknak hírelt futóhomokra gyökereztetni. Megpróbálnám én is elkészíteni ezt a természeti szobrot: az élő, eleven fűzfakerítést. Rossz helyre csöngettem be végül, egy középkorú hölgy jött a kapuba, s a szomszédba kísért hangos „Józsi, Józsi!”-kiáltások kíséretében. „Józsitól” kaptam végül a vesszőt. Egy-két szálat kértem, de ő metszőollót és zsineget hozott, és gyönyörűen egyenméretre szabott vagy tíz fűzfaágat, s zsineggel szép csokorba is kötötte.
    Itt vár most az Alföldön sorsára. Mi lesz az én „aranykapumból” tavaszra, erre gondolok most, karácsony táján, ha épp nem a semmire gondolok.
    És arra még, kertemben ültetett négy-öt fenyőmből mennyi marad meg karácsony utánra, hiszen szokás lett vágni a hegyét, szokás lett parkokból vágni, csenni a fenyőfát. Lopott fán lángra kap-e egyáltalán a gyertya? – tűnődöm.
    Meghalt egy kukás a közelünkben. Az újságban olvasom halála hírét. Először a gyanút, hogy talán erőszak áldozata lett, utána a cáfolatot, hogy kinti padján, csillagszállodájában csak a fagy és betegsége, a cukorbaj végzett vele. Nem teszi ki azóta pörge kalapját a bolt elé, nem hull belé az oly ritka fillér. Kukások azért maradtak még, kölcsönös ijedtségben kerüljük egymást a járdán, ahogy én hazafelé ballagok, s ahogy ők állomásról állomásra. Egyik nap egyikük meglökött, véletlenül hozzám ért, s máris mondta suttogón: bocsánat. Fölnéztem, ránéztem én is, s mélyről szakadt föl bennem is a válasz: bocsánat.
    Olvastam valamiféle aforizmát. Így szól: „A hír nem az, ami az újságokban megjelenik. Ami az újságokban megjelenik, az nem hír, az reklám.”
    Látjátok, írok, ütöm az írógép betűit. Amit írok, nem hír. Amit írok, nem reklám. Ugye mondtam, hogy semmi.