Róth Ilona

A nevetés

    1. Általában úgy kezdődik, hogy amikor valaki hangosan felnevet, tíz hónapos kislányunk azonnal kacagni kezd, de olyan meggyőzően, mintha a világ legnagyobb poénját dobták volna be neki. Ezt persze nem lehet megállni nevetés nélkül. Először csak a szájunk sarka húzódik el, amitől még bájosak is lehetnénk, de akkor bekapcsolódnak a szemek körüli izmok is. Szájunk a fülünkig ér, szemünk vékony csíkká változik. Ekkor a kicsi rátesz még egy lapáttal, teli torokból hahotázik, miközben a térdeit csapkodja:
    – Bruhaha hááháháhááááá – hosszú levegővétel, majd legalább harminc darab, nagyon gyors ütemű hihihihihihihihi… Aztán hogy valahogy ki ne maradjon túl sok idő, egy, a levegővétellel kombinált nagyon magas oktávú sípoló hang, majd az egész elölről a bruhahától.
    Meg kell rajta pusztulni! Már mindenki nevet. Tüdőnk és hasizmaink teljes erővel dolgoznak. Az eredeti tréfát már rég elfelejtettük, azon nevetünk, hogy ő hogy nevet. Hogy ő min nevet, azt a jó ég tudja, de biztos jó oka van rá, mert közben már az egyszerű kis hihik mellett a fergeteges huhahák és bruhahuhahák is megjelentek. Mi is kénytelenek vagyunk testünket előre-hátra dobálni, miközben egy csomó mindent kell csinálnunk: a hasunkat fogni, térdünket csapkodni, szemünkből törölgetni a könnyet és a lábunkkal a padlón nagyokat dobbantani. A végén úgy elgyengülünk és meg is ijedünk, hogy a gyerek esetleg így marad, hogy kénytelenek vagyunk kimerülten a fotelba rogyni. Igen furcsa viselkedés, mégis jótékony hatását egész nap érzem. Sokáig nem tudtam, mi az, de kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb voltam, és ilyenkor a pogácsák is mindig jól sikerültek. Ha vendégeket hívunk, csak annyit szoktunk mondani: „Nem jöttök át egy kicsit nevetni?” És jönnek.
    Kissé különös megjelenési formája ellenére a nevetésnek fontos pszichológiai haszna van. Mint egy belső biztonsági szelep működik, ami segít a felgyülemlett feszültséget levezetni. A stressz sikeres kezeléséhez az embernek úgy kell éreznie, hogy az irányítás azért még az ő kezében van, találnia kell valami módot a frusztráció levezetésére, valamint olyan látásmódot célszerű kialakítania, mely szerint a dolgok javulni fognak. A stresszel minden ember más, egyedi módon küzd meg, személyiségének és a probléma súlyossági fokának megfelelően. A humor és a nevetés is lehat a stressz egyik ellenszere. Ha idegesek, mérgesek vagyunk vagy ha zavarba jövünk, a humorban feloldozást találhatunk a nyomás alól. Már aki képes ilyen esetekben tréfával elütni a dolgot.

    Hahota. („Két dolgot csinálhatunk, ha bajba kerülünk: sírunk vagy nevetünk. Én inkább nevetek, mert az után kevesebb a takarítanivaló.” – Kurt Vonnegut) A férjemmel késésben vagyunk. Ökölbe szorított kezemet az ölembe téve, összeszorított szájjal ülök a kocsiban. Nem, nem akarok megszólalni, attól csak még idegesebb lenne… egyébként is nagyon valószínű, hogy ő is tisztában van vele, hogy a szembejövő sávban száguldunk. Különben ha nem is szólalok meg, akkor is tudja, hogy mennyire utálom, ha így vezet, és inkább százszor késsünk el, mint fejre álljunk. Tudja, hogy ezt gondolom, ettől aztán még feszültebb a hangulat. Akkor eszembe jut, hogy otthon hagytuk, amit oda viszünk, ahonnan késésben vagyunk. Szentségelés, fékcsikorgás, leröpül a fejem, megpördülünk, irány vissza, még szerencse, hogy eleve a szembejövő sávban voltunk. Persze a vége az, hogy én sírok, ő meg megőrül tőlem.
    A barátnőm éppen elvétette a kijáratot az autópályáról, miközben egy munkameghallgatásra igyekszik. „Nézd meg a térképet!” – mondja nekem. Én mindenesetre csak nyugatnak megyek, az a lényeg, hogy mozogjon a kocsi és irányban legyünk, különben elkésem. Vadul tanulmányozom a térképet, de közben nem állhatom meg nevetés nélkül, mert Cili a szeme fölé próbál valami kék csíkot húzni a szemceruzájával. „Majd rájuk villogtatom a szemem… vagy azt mondom, hogy balesetbe kerültem” – mondja, miután ellenőrzi művét a visszapillantóban. „Érzésem szerint a cél felé orientálódunk” – jelenti ki, épp amikor könnyedén, de elkerülhetetlenül besurranunk egy erdőbe. Cili száján kicsúszik egy-két nyomdafestéket nem tűrő szó, majd hozzáteszi: „Te, ha látsz valami vadászt vagy effélét, feltétlen kérdezzük meg, hogy a Fő út 52/b III. kapu úgy nagyjából mégis merre lehet.” Ekkor már dőlünk a röhögéstől.
    Úgy sajnálom, de a férjemmel sose tudunk ilyen helyzetben nevetni. Pedig sokkal könnyebb lenne. Hisz a múltkori esetben is, pont mire visszaértünk, azok már ott voltak az ottfelejtett dologért, akikhez olyan nagyon igyekeztünk. De addigra én már túl sokat sírtam, és már túlságosan megbántottuk egymást, hogy az egészen nevetni tudjunk. Cilivel meg, ahogy végre kikeveredtünk az erdőből, egyenesen a Fő út 52/b III. kapu elé hajtottunk, mintha oda jártunk volna óvodába. Azóta is nevetünk, ha eszünkbe jut az egész kaland.
    A humorérzék segít felülkerekedni a nehéz helyzeten, és a negatív szituációban pozitív érzelmet hoz létre. Ez igen fontos, ha kezünkben akarjuk tartani az irányítást.

    Játszani. („Hogy igazán nevetni tudj, fogd a fájdalmad, és játszadozz el vele!” – Charlie Chaplin) Kígyózó sor áll az OTP egyetlen nyitva tartó számlabefizetési pénztárablaka előtt. Egy középkorú hölgy, egyszerű, de csinos kis kabátban már úgy a hatodik-hetedik a sorban, jó esélye van rá, hogy még ma sikerül feladnia a kezében szorongatott számlaköteget. A hölgyben az a különös, hogy mosolyog. A sok bosszús, fásult arc között szinte meghökkentő a jókedve. Egyszer csak nem bírja tovább, egyenesen elneveti magát, és odafordul a sorban mögötte álló, kissé kövérkés férfihoz.
    – Nézze meg – mondja nevetve –, ma délelőtt vettem fel a fizetésem, persze azért is sorban álltam egy fél órát. Aztán felültem a buszra, átjöttem ide, az OTP-be, és most úgy, ahogy van, egy az egyben befizetem az egészet. De nem elég ez – és jókedve most hág a csúcspontjára –, még én állok sorba, itt várok, hogy aszongya, tessék szíves elfogadni tőlem az összes pénzemet… és maguk is, mi itt mind… akik itt állunk sorban – és letörli a nagy nevetésben kicsordult könnycseppet az arcáról.

    „A feleségemnek van egy nagyon érdekes képessége – meséli egy idősebb férfi. – A legnyomasztóbb, legkilátástalanabb helyzetben is képes megnevettetni, tréfával elütni a dolgot. Az elején nagyon meghökkentett, és talán pont ez a váratlan fordulat segített, hogy kizökkentsen a problémából, ami már majdnem maga alá temetett A múlt héten is egyik reggel folyamatosan panaszkodom neki. Csak sorolom és sorolom a problémákat: a munkahelyemen összetűztem az egyik kollégával, a lakógyűlésen megvádoltak egy nevetséges dologgal, és még ki tudja, mi jutott az eszembe. Épp már kezdtem minden csalódottságomat ráhárítani, és őt okolni ezért-azért, amikor hirtelen magáll a vajas kenyérrel a kezében, mélyen meghajol, és azt mondja: »Boldog születésnapot, apukám!«
    Nem is volt születésnapom. Meghökkentem, aztán elnevettem magam. Ezek után már képtelenség volt veszekedni. Hát ilyen csodákat tud az én feleségem. Nekem soha, soha nem jutna ilyesmi az eszembe. Addig hergelem magam, amíg megüt a guta. Nagyon csodálom őt ezért, és hálás vagyok érte, hogy ilyen.
    A nevetésre való képességünk segítségével pillanatnyi feloldozást nyerhetünk a másképp már-már elviselhetetlenné váló nyomás alól. A humorral új megvilágításba helyezzük a szituációt, amelyből ily módon könnyebben találhatunk már kiutat.”

    2. Már vagy tíz éve történt, de néha még most is lelkiismeret-furdalásom van miatta. A nagymamámat elvittem Bécsbe. Először van Nyugaton, sétálunk a Maria-hilfer strassén, ámulunk-bámulunk, de olyannyira, hogy nagyikám megbotlik egy kicsit magasabb járdaszegélyben. Elkapni már nem tudom, menthetetlenül elesik. Estében még átvillan az agyán, hogy jaj, csak a kezének nehogy valami baja legyen, hogy rak majd el kovászos uborkát, és hogy süt pogácsát a hét unokájának. Gyorsan leszorítja teste mellé a két karját, nyújtott testtel esik előre, majd fejjel tompít az aszfalton, mint valami burleszkfilmben. Erre én, a legnagyobb unokája, az egyetlen társa ebben az idegen, külföldi városban, pogácsáinak fő pusztítója, hangos nevetésben török ki. Azért persze próbálom felsegíteni, és kérdezem is, hogy jól vagy, nagyikám, de azért folyamatosan pukkadozik ki belőlem a vihogás. Egyszerűen nem bírom megállni, hangosan röhögök, míg szedegetem fel a hetvenéves nagymamám kistáskájából elgurult apróságokat. Hát nagyon szégyelltem magam. És nem elég ez, a legjobban akkor tudok nevetni, ha valaki melléül a széknek, és egyenesen megpukkadok, ha valaki egy tisztára mosott üvegajtón próbál átmenni, mert azt hiszi, hogy nincs ott semmi, pláne, ha egy forró levesestál van a kezében. De miért olyan vicces ez? Tényleg a legszebb öröm a káröröm?
    Tény, hogy az emberek gyakran nevetnek mások szerencsétlenségén, és erre sok konkrétumot találhatunk a történelem során. A rómaiak például, amikor a kolosszeumban élvezték, ahogy az oroszlánok széttépik a keresztényeket, nagy kacagás közepette kifejezetten az arénában lévő szerencsétlenek szenvedésén és halálán mulattak.
    A keresztény civilizációban ugyanígy népszerűek voltak a nyilvánosság előtti kínzások és kivégzések a nézőközönség nagy derűjére. A késői középkorból maradt fent írásos emlékként az az eset, mely szerint Mons város lakói megvásároltak egy elítélt bűnözőt a szomszéd várostól, hogy ők szórakozhassák ki magukat annak felnégyelésén.
    Voltaire korában a gazdagok gyakran kikocsikázták az elmegyógyintézetbe, hogy nagy derűjükre gúnyt űzzenek a bentlakókból.
    A mai modern nyugati civilizációban kifinomult füleinknek furcsa már, hogy ilyen kegyetlenkedések nevetést fakasszanak, de ez csak egy viszonylag újnak mondható erkölcsi rend kialakulásának köszönhető, amely nem egyeztethető össze a mások szenvedésén való nevetéssel. De ez még ma sincs így minden kultúrában. Alfred North Whitehead jegyezte le a következő történetet: „Néhány barátom, akik megjárták Afrikát, mesélték a háború alatt, hogy hogyan mentek le egyszer a négerek a folyóhoz és jöttek vissza dőlve a röhögéstől. Mi volt a vicc tárgya? Kiderült, hogy egy krokodil hirtelen kiemelkedett a vízből, és bekapta egyik társukat.”
    Egyes kultúrákban a kegyetlenkedésből és egymás kicsúfolásából fakadó nevetés az elsődleges nevetési forrás. A grönlandi eszkimóknál valaha a csúfolódó verseny volt az egyetlen létező igazságügyi eljárás. Még emberölési esetekben is. Ha valakinek panasza volt a másikra, azt versenyre hívta ki a törzs vagy a nemzetség előtt, aminek az volt a lényege, hogy a felek egymást csúfolják. Nem tettek különbséget a jogos vádaskodás és a puszta gyalázkodás között, nyugodtan beleprüszkölhettek az ellenfél arcába, vagy akár kikötözhették a sátorpóznához is. A gyűlés azt kiáltotta ki győztesnek, aki több nevetést tudott kicsikarni a nézőközönségből, és ha a másik fél szégyene elég nagy volt, azt családjával együtt kiközösítették a nemzetségből.
    Nem kell Grönlandra utaznunk, hogy gúnyos kacajt halljunk. Elég, ha egy pár percet eltöltünk egy játszótéren, és meghallgatjuk, milyen csúfneveket kiabálnak gyerekeink másokra, akiknek mondjuk testi hibájuk van, vagy csak akár máshogy öltözködnek, viselkednek vagy beszélnek, mint a megszokott. Sok különböző emberrel, szokással, életstílussal kell egy gyereknek találkoznia ahhoz, hogy megtanulja tolerálni a másságot. Kutatások kimutatták, hogy mit találnak a kisgyerekek a legszórakoztatóbbnak: mások szenvedéseit. Ahogy Piaget is állítja, a gyerekek kezdetben nincsenek tudatában, hogy a többi ember is ugyanolyan érző lélek, mint ők. Ezt külön meg kell tanulniuk. Időt és morális felkészítést igényel, hogy a gyerek mások szenvedésén ne szórakozzon, hanem együttérezzen. Még így is marad sok minden, amin nevetni lehet.