Varázslat, irónia, bravúr

    Gondolom, Önök is úgy vannak a dologgal, hogy ha belépnek egy kiállításra, főleg ha az „egytermes” bemutató, akkor körbepásztázzák tekintetükkel a látottakat, és rögtön van egy első benyomásuk. Én magam legalábbis így vagyok ezzel. Aztán természetesen a művek alaposabb végigtekintése folyamán alakulhat ez az első benyomás, belső képünk is természetesen változhat, sőt kell is változnia, hiszen így lesz teljesebb a befogadás, a lehetséges élmény. Nos ma, amikor egyrészről nagy hangsúlya van a drámának, a rossz életérzésnek, a nyomasztó atmoszférának és a rosszkedvnek, vagy épp a kihűlő érzések közönyösbe fúló látványának, s másrészről rengeteg a közhely, amikor hasonló tematikák hasonló felfogású variációit látjuk egy-egy kiállításon, akkor Gyulai Líviusz grafikáit meglátva az első hatás kétirányú. Egyrészt, hogy itt egy olyan humanistával állunk szemben, akiből nem hiányzik a humor, a finom és elegáns irónia, amikor egy alkotó a fonákjáról is közelíti a dolgokat, és feldolgozása olyan, hogy mindig kis mosollyal az ajkunkon állunk a művek előtt. A másik pedig, ami azonnal „üt”, hogy esetében olyan szakmai, mesterségbeli felkészültséggel állunk szemben, ami a technikák és műfajok olyan ismeretéről tanúskodik, hogy bizony manapság ritkán látunk ilyet. Nézzük ezt a sajátos művészi megközelítést, nézőpontot! A magyar képgrafika igen nagy hagyományokra építkezhetett, de egy akkor fiatal generáció tagjai – elsősorban a harmincas évek szülöttei – a hatvanas években törtek be vadonatúj, mindent felborító átütő erejű tehetségükkel, dinamikus látásmódjukkal. E generációban jellemzően uralkodott egy erőteljes drámai látásmód, mely az ember viaskodását, konfliktusait, külső és belső ütközéseit újszerűen és ugyancsak bravúros technikai eszköztárral közelítette meg. E magatartásmód hangsúlyos és meghatározó mestere Kondor Béla, de ebben a időszakban efelé halad Lakner László, Stettner Béla, Raszler Károly, Pásztor Gábor, Kass János, Gacs Gábor vagy Feledy Gyula grafikája. Talán másik pólusként (hangsúlyozzuk azonban, hogy e kategóriák között nincs semmiféle szembeállítás, értékpreferencia) látványosan jelentkezik egy olyan felfogás, melyben jelen van – állandóan és folyamatosan – egy olyan nézőpont, amely az élet nagy, meghatározó kérdéseit például a groteszk vagy a morbid oldaláról közelíti, amelyben már utalás van a torzulásokra, az ijesztő jelenségekre. Ilyen a művészete például Major Jánosnak vagy Gácsi Mihálynak. S van egy olyan nézőpont, ahol mindez csendesebb, de ezzel szuggesztív, ahol az irónia, a bölcs szellemes gúny a meghatározó. S tán idesorolható Rékassy Csaba, Gross Arnold és feltétlenül Gyulai Líviusz művészete. Óriási dolog ez a magyar grafikában, hiszen nincsenek gyökerei, alapjai e szemléletnek, a művészeknek maguknak kellett kitaposniuk saját ösvényüket, vagy inkább: vágni a dzsungelben saját útjukat, erős ellenállásokat leküzdve… Nos, Gyulai Líviusz is ezekhez az „úttörőkhöz” tartozott. Vállalt egy nagy hagyományokban gyökerező grafikai nyelvet, kapcsolódott a düreri gondolkozáshoz, de ugyanakkor továbbépített egy egyre elevenebb önmegvalósító, egyedi utat. Mindezt nagy intellektuális, szellemi erővel tette és teszi, amit az is mutat, hogy pályaindulása óta nagy affinitást érez a könyvillusztráció iránt. Az illusztráció-készítés ugyanis több sajátos tulajdonságot, képességet kíván a művésztől. Legelsősorban is azt, hogy értse, érezze a művet (nem akármi ez az érzelmi hangoltságú képzőművész-világban!), majd hogy ehhez olyan látványvilágot teremtsen, ami minimum három követelménynek felel meg: hitelesen teremti látvánnyá, vizualizálja a művet, befogadhatóvá teszi az olvasó számára, illetve teljesebbé teszi az adott irodalmi művet, és harmadikként lehetővé teszi az alkotó, az illusztrátor – csúnya szóval – önmegvalósítását, vagyis saját művészi felfogása, hitvallása is megjelenik. Nos, Gyulai Líviusz illusztrációi azért nagyszerűek, mert ezt a hármasságot szinte teljességében valósítják meg. Igen nagy erejű belső látásból, fantáziából töltekeznek illusztrációi, tehát valóban újrateremti az irodalmi művet, de ugyanakkor nem szakad el az érdeklődő nézőtől, lehelővé teszi számára a befogadást, s e munkái egyben autonóm képgrafikák is, az adott irodalmi alapanyag nélkül is „megállják a helyüket”.
    Szemléletére jellemző egyfajta nosztalgia, melyben keresi is elmúlt korok harmóniáit, lapjaiban jelen van egy olyan romantikus szemléletmód (el is nevezett így két grafikát), melyen kifejeződnek az érzelmek emberen, állaton egyaránt. Mindezt pedig tündéri iróniával teszi, elkerülve így az érzelgősség látszatát is. Öreg Casanovája például már feloldódik köpenye, kalapja jelmezében, már alig sejthető, hogy ott egy igazi ember küzd – még mindig – a női kegyekért, ám annál vérbőbb a hölgy, aki elterpeszkedve és túlnőve a kocsin élvezi a kényeztetést, az életet… A kis kutya pedig a kép alján mintha inkább nekünk, a nézőnek lihegne, összekacsint velünk, miközben felsejlik egy észak-olasz táj kastély-csodája és Velence lagúnája is. Gyulai Líviusz az a művész, akinél nem a művek teljes sorozatának van mondandója, jelentése, hanem minden munkája egy külön kis öntörvényű világ, melyek lehetőséget adnak arra, hogy mi „megfuttassuk fantáziánkat”, megreptessük gondolatainkat. E sorok írója nemrég jött rá – egy, a Madách Színház Tolnay-szalonjában a művész munkáiból nemrégen rendezett kiállításon –, hogy Gyulai Líviusz művészete hordoz egyfajta színpadiasságot, szereplői szerepeket játszanak, de ugyanakkor esendő emberek is egyben.
    Az pedig egészen különleges kuriózum, hogy a mesternek vadonatúj lapjai is vannak. Ilyenek Balzac Borsos történetek című művéhez készített litográfiái. A művész pajzánkodása, Balzac ábrázolása olyan szeretettel teli és érzelemgazdag, hogy el is felejtjük őket „18 éven felülinek” minősíteni… De hasonlóan vadonatúj a Robogás 200 felé című műve, s milyen kedves metafora, hogy a művész a mű címadásakor egy nullát elhagyott, miközben a férfi és a nő két kormánnyal kormányozza az egy autót, és az elgázolt madarak jelzéseként rovátkák láthatók a hűtőn… S ugyanúgy az elmúlt év opusza egy Cyrano-tollrajz (önmagában bravúr) és egy másik öreg Casanovája (szintén tollrajz, színes!), ahol már kocsit sem húz a „mester”, csak bámul, bámul (természetesen egy magát mutogató nőt)… S egyáltalán: megengedhető az a megállapítás, hogy nincs még egy magyar művész, aki ilyen szépen, ilyen odaadással rajzolná meg a női mellbimbót, mint Gyulai Líviusz. Ehhez még azt tehetjük hozzá, hogy különösen érdekes, ahogy ezeken a „helyeken” megjeleníti az éppen ott matató férfiujjakat, férfitekinteteket. Rettentő plasztikus mindez…
    S mindig megcsodálhatjuk: hányféle kutyát, hányfelé embert jelenít meg Gyulai Líviusz, hogy piramisainál miféle groteszk kis tevék mászkálnak a sivatagban s hogy katedrálisa fölött milyen édes kis szörnyek repkednek a magasban. Gyulai Líviusz idillikus világában mindig ott van egy csöppnyi kis kellemes morbiditás is, de ez teszi az egészet oly varázslatossá. Miközben – mint tudjuk – hosszú évek óta készít animációs filmeket is, s épp 1998-ban aratott sikert a cannes-i filmfesztiválon.
    S a Gyulai-grafikáknál mindig fontos tudnunk, hogy ezek technikai megvalósítása is mennyire magas színvonalú, mennyire a szakma csúcsait jelentik. Bravúrosan készít linómetszeteket, litográfiáiban egészen tónusos, festői hatások elérésére képes. Gyulai Líviusz lapjait azért is jó néznünk, mert mintha önmagunkat is viszontlátnánk bennük.
    Mintha tükörbe is néznénk…

Feledy Balázs