Mileta Prodanović

Reménysugár kelet-európaiaknak

    A felvilágosult Nyugaton kevesen tudják, hogy Kelet-Európában minden újszülött különös testi jeggyel jön a világra. Picike kezdeményét viseli a későbbi ormánynak és szarvnak. A csöppség orra tövén alig észrevehető kitüremlés, halántéka felett két szimmetrikus, szemölcsforma bibircsók jelzi ezt. Ezek a meghökkentő testi jegyek nem mindenkinél nyilvánulnak meg egyforma mértékben azok közül, akik a valamikori vasfüggöny boldogtalanabbik felén pillantják meg a napvilágot, pontosabban a szülőszoba mennyezetén a reflektorok fényét. Noha a jelenség alapos tudományos feltárását számos kedvezőtlen körülmény nehezíti (erről később részletesebben is szó lesz), nagy általánosságban igazolódni látszik, hogy a világ képzeletbeli eszmei választóvonalához közelebb élő népekben az atavisztikus jellegzetességek kevésbé szembeötlőek. A vendek, csehek, Kranj vidékiek, karindaiak, kasubok, gorinok, részben a lengyelek, továbbá a transzflorinok, isztriaiak és a dalmátok (vagy legalábbis java részük) egészen kis szarvacskákkal vannak megverve, amelyek eltávolításához, még ha késlekednének is kissé a beavatkozással, megteszi a körömreszelő is, az orruk tövén a kinövést pedig idejekorán ripsz-ropsz lemetéli a bábaasszony, amikor a köldökzsinórt elköti és átvágja.
    A kissé távolabbi (pontosabb lenne ezt a kifejezést használni: a mélyebb) Kelet országaiba született kelet-európaiakon e különös testi nyúlványok eltávolítását sokkal körülményesebben lehet végrehajtani. Legjobban az alábbi népeknek gyűlik meg a bajuk vele: milongok, pománok, szerbek, triballok, bolgárok, részben a lengyelek, crmniceiek, illírek, bosnyákok, szarmaták, dardannusok, ukránok (felekezetre való tekintet nélkül), oroszok, macedónok, karagisztánok, cincárok és sok más nép attól függetlenül, államalkotó-e vagy még nem vívta ki nemzeti felszabadulását. Az egyszerű sebészi művelet végrehajtása a rejtélyes Kelet-Európa tágas térségeiben régebben sámánok, felcserek, kuruzslók tiszte volt, néhol pedig falusi pópáké, manapság pedig, a technológiai tökéletesedésnek a világra oly áldásos korszakában, továbbra is nagy titokban, szülész szakorvosok végzik el.
    Minden kelet-európai nép hagyományosan eltávolítja ivadékairól e csúfságokat, természetesen ki így, ki úgy. A különleges aberráció tanulmányozásának legnagyobb akadálya: Európa e részében oly nagy szégyen övezi, hogy az egész közösség elzárkózik a nyilvános beszéd elől. Mindenki ismeri a torzszülöttség e nemét, de a hallgatás parancsa erősebb, mint az omerta, a Grál-lovagok, a szabadkőművesek, anarchisták és más titkos társaságok körében, csak annyi bizonyos, hogy a csökevények korai eltávolításának szokása egyetemesnek mondható, kivétel alóla úgyszólván nincs is. Így aztán csak találgatni lehet, milyen is lenne a kifejlett szarv vagy ormány. Itt-ott él azért a fáma, hogy mégiscsak akadhat támpont annak vázolására, hogyan festhet egy kinövés, ha a kellő idejű beavatkozás netán elmarad. Ennek alapja röviden: mulasztások mindig vannak, tehát a mégoly szigorú szokásrend ellenére adódhat olyan eset, hogy valahol az isten háta mögött valaki a bevett műveletektől megkímélve cseperedik fel. Állítólag ilyen személyekre kell ismernünk azokban a torzszülöttekben, akik kenyerüket azzal keresik meg, hogy az egyre fogyatkozó cirkuszi sátorok alatt, vásárokon, menazsériákban mutogatják őket, ahol sellők, szirének, jetik, dzsinnek és törpék, valamint kétfejű borjak és háromfarkú krokodilusok is láthatók. Ha hitelt lehetne adni efféle spekulációknak, megállapíthatnánk, hogy a kelet-európai szarv hajlott és kereken ívelt, olyasféle, mint a mufloné, az ormány pedig csupán puha lebenye az orrnak, legjobban egzotikus madarakon látható kitüremléshez hasonlít, és sohasem ereszkedik az áll alá.
    A híres Szibéria-kutató, az orosz Viktor Kirilovics Mikluho-Gortinszki (1877– 1918), aki a tudósok közt elsőként ért fel a barátságtalan Katovi-fennsíkra, terjedelmes anyagot gyűjtött e jelenségről. Jelentése vázlatának sajnos csak egy része jelent meg a szentpétervári Néprajzi Intézet 1907. évi évkönyvében. A nyomdakész háromkötetes összefoglaló ólomszedéséből puskagolyókat öntöttek, a kézirat pedig a maradék forrásanyaggal, jegyzetekkel, vázlatokkal, kutatónaplóval és az üveglapon őrzött negatívokkal együtt megsemmisült, valószínűleg elégették az októberi államcsíny alatt, amikor Viktor Kirilovics Mikluho-Gortinszki villájában rendezte be székhelyét a körzeti szovjet, s a tulajdonost szolgálójával egyetemben az udvar végében, a teaszalon mögött agyonlőtték. Így aztán az endemikus atavizmusról és eltitkolásának módozatairól ez a négyoldalnyi ismertető maradt fenn, semmi több. A néhány tudós, aki e jelenségbe botlott, be kellett érje a porosodó szűkszavú jelentéssel, elméleteik ennélfogva tele vannak bizonytalankodással és az érdeklődő olvasók előtti mentegetőzéssel. Mindenképpen a hosszú ideig elhanyagolt témához fűzött legeredetibb észrevételek közé tartoznak (annak ellenére, hogy igencsak spekulatívak és a következtetéseket könnyen megingathatja a tüzetes bírálat) az ismert szociálantropológus és filozófus, Malcolm L. Davarin felismerései, amelyeket az oxfordi Anthropos, VIII. köt., 1979 tavaszi számában közölt tanulmányában ismertetett. A szerző feltételezése szerint nagy részben a biológiai meghatározottságú kellemetlenségből ered a kelet-európaiak általános hajlama arra, hogy tekintélyeknek vessék alá magukat és megadóan tűrjenek el mindenféle-fajta zsarnokságot.
    Hogy ez a bizarr atavizmus erősen tájföldrajzi és bizonyos mértékben társadalmi meghatározottságú, azt sok tényező bizonyíthatja, először is érdemes megjegyezni, hogy minden népben elterjedt, a szlávok, a tafti és a kaukázusi népek közt éppúgy, mint a bizonytalan eredetű indoeurópai népek, valamint a semita törzsi eredetű népesség közt, amely e földrajzi térségben honos. A leendő tülök és ormány dudoraitól nem mentes sem a keresztény, sem a moszlim, szunnita és síita, sem a monofizita, sem a pravoszláv, nem mentes a Közép-Ázsiából ide vándorolt sámánhitű és animista, egyszóval senki, aki e tágas térségben él. Egy másik fontos jellegzetesség: azoknak a kelet-európaiaknak az utódai, akik Nyugatra szöknek vagy költöznek, már az első nemzedékben ilyen torzulás nélkül jönnek világra.
    Mi több, azokban, akik Észak- vagy Dél-Amerikába vetődnek el, nyugat-európai országban vagy pedig a déli féltekén találnak maguknak boldogulást, hallgatólagosan megvetés alakul ki Kelet-Európa zugaiban rekedt véreik iránt. E megvetés nem magyarázható meg csupán a felsőbbrendűségi érzéssel, s ott lappang „anyaországi testvéreik” gondjai és nyomora iránti aggályos törődésük és a javarészt olyan viselt ruhákból álló segélycsomagok mélyén, melyeket óvilági ember csak akkor öltene magára, ha bolondgombát evett vagy ha esztrádművésznek csapott fel. (…)
    Egy kelet-európai mindent mindig elkomplikál, méricskél, latolgat, szőrszálat hasogat, filozofál, egyszóval csak vesztegeti az időt, gondolatait és nézeteit normális emberek számára teljesen értelmetlen badarsággá gyúrja össze. Nyugaton megismerszik: ez létezik, ez nem. Ez fekete, ez fehér. A határozottság, amivel világos képet akar nyerni az ember, megrövidíti az utat a kitűzött célok teljesítéséhez, meggátolja az erők elfecsérlését és a konfúziót.
    Az egyik legfőbb (noha jobbára elhallgatott) oka minden kelet-európai örökös sóvárgásának, hogy előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de Nyugatra keveredjenek, minden bizonnyal az, hogy ekképpen óhajtanak megszabadulni e kellemetlen filogenetikai vonástól. Akár annak árán, hogy ott pincérek, portások, vagy taxisofőrök lesznek, nemritkán a fiókba süllyesztve atomfizikusi, mikrobiológusi oklevelüket, zenei versenyeken szerzett díjaikat, bajnoki érmeiket vagy színpadi sikereiket, s fogaskerekévé válva az összetett társadalmi rendszernek, amely dédelgetett gyermekkori álmuk.
    De ez semmi esetre sem az egyetlen ok.
    A nagy nyugati demokráciák valóra váltották a minden emberi lényt az egész történelem során hevítő vágyat, teljesült az ősi imperativus: „Élj, hogy fogyaszthass!” Ezredéveken át élt az ember éhesen, kielégítetlenül, mindenoldalú ínségben. A Nyugat, a legyőzhetetlen és megingathatatlan Nyugat kihirdette: ennek örökre vége van! Technológiai lehetőségeink egyelőre nem teszik lehetővé, hogy teljes egészében helyreállítsuk a paradicsomi állapotokat, de jó úton haladunk afelé, hogy ezt hamarosan elérjük. Csak egy kis türelem, és csatlakozzatok hozzánk…
    A pompázatosan berendezett üzletek és áruházak, amelyekben egy-egy régebbi kisváros is elférne, ma minden vágyunk teljesülésével csalogatnak. Amennyiben valaki nem tudná egészen pontosan, mi után is vágyódhat, megmondják a tévéprogramok. A mesterien fényképezett képsorok felvillantják, s telibe találnak, mire van szüksége annak, aki szép, barnára sült, kisportolt, szőke és mosolygós. Hogyha mindez azoknak a termékeknek köszönhető, amelyeket a kamera előtt bemutatnak, akkor nincs más hátra, mint rászánni magunkat a példa követésére.
    Még mielőtt a vasfüggönyt félretolták, leszerelték és polietilén függönyre cserélték volna, keletebbre régtől fogva arról ábrándoztak, hogy a lakosság legszélesebb rétegeinek elérhetővé tegyék az oly fölösleges, mégis oly nélkülözhetetlen javaknak legalább egy részét. Válogatott elmék (az ipari kémkedés láthatatlan szervezeteinek segédletével) iparkodtak elsajátítani azokat a technológiákat, amelyek révén a polgárok elhitethették magukkal, hogy az ő világuknál nem különb az a másik.
    A gépkocsi, melyet arrafelé gyártottak, ahol pár órával korábban kel fel a nap, mint a Trafalgar téren vagy a Champs Elysée-n, rendszerint inkább bádogskatulyára hasonlított. Még akkor is, ha az autót a nyugati szakemberek kegyes együttműködésével, licencre gyártották, s a személygépkocsi legalább külsőre emlékeztetett az eredetire, az első útján széthullottak legfontosabb berendezései, a sofőrnek kezében maradt a váltó, kipotyogtak az ülések… A Raketa márkájú karóra mérföldekre maradt el elegáns, lapos, ízléses formatervezésű eredetijétől, amelyet a csokoládé hazájában, Svájcban gyártottak, manométer, amperméter vagy barométer volt inkább, semmint a csuklóra simuló tetszetős holmi. A ruházatról, háztartási gépekről, mosóporokról és fogkrémekről nem is beszélve.
    Így aztán a kelet-európaiak közt nem véletlenül alakult ki a másik, szabad világ ellenállhatatlanul vonzó termékei iránti rajongás. Az emberek ráébredtek, hogy az ő civilizációjuk kebelében egyetlen olyan érték sem terem, sem anyagi, sem szellemi téren, ami felvehetné a versenyt a hősi Nyugat bármelyik produktumával.
    A hetvenes évek Moszkvájában ötven pár Super Rifle vagy Lévi Strauss farmernadrágért Rubljov-ikont lehetett szerezni négy hitelesítő szakvéleménnyel, amit szovjet akadémikus, művészettörténész, múzeumi custos állított ki. Tessék ezt összevetni: amott egy (feltehetőleg szúette) deszkadarab egy kevés színezékkel az egyik felén, emitt pedig csupa gyönyörűség, csupa mesteri megmunkálású szabásvonal, a varratok pontossága, a fémszögek és fémgombok tökéletessége.
    Az akkori kelet-európai országok gondolkodóinak, akik ki sem igen láttak az ideológiai ingoványból, nagy fejtörést okozott ez a jelenség. Csöppet sem meglepő, hogy helyettük más talált rá magyarázatot.
    A Nyugat nagy vizuális filozófusa – természetszerűen kelet-európai bevándorlók leszármazottja –, Andrej Warhol (1928–1987), akit Andy Warholként ismernek, ezt írta egyik traktátusában vagy maximagyűjteményében: „New Yorkban a legszebb a McDonald’s étterem, Londonban a legszebb a McDonald’s étterem, Firenzében a legszebb a McDonald’s étterem. Moszkvában és Pekingben még mindig nincs semmi szép.” Sok minden történt időközben a világ szépségzónájának kiterjesztéséért, mindazonáltal nehéz lenne ennél pontosabb szóval kifejezni a Nyugat ragyogó és merész esztétikai hívását, nyílt felszólítását a multikulturalitásra és a változatosságra. A szépség és sokszínűség! Naná! Ez is azt bizonyítja, hogy az emberben természetes vágy él a csúnya elvetésére és a szépség konok keresésére. Ez sem hanyagolható el, amikor a kelet-európai ember azon állhatatos törekvéséről gondolkodunk, hogy eszközökben nem válogatva eljusson Nyugatra.
    Kelet-Európa egyik fő jellegzetessége kétségtelenül a rossz állagmegóvás. Ez korántsem csak a létesítményekre, utcákra, városokra, fasorokra és a növényzetre, az utakra, vasútvonalakra, állomásokra és vécékre vonatkozik. Ugyanígy az emberekre is, jellemükre, testi-lelki egészségükre. A kelet-európai ember minden kísértésnek enged, legfőképp a szentimentalizmus kísértésének, amely képességeit jobban rombolja, mint az alkohol, a dohányzás és a szerencsejátékok szenvedélye.
    Ennek ellentéte a térbeli, ökológiai és humán potenciálok ragyogó kiegyensúlyozottsága az egész nyugati világban. Nyugaton nem nagyon találni olyanokat, akik sötét kapualjakba vizelnek, teleköpdösik a járdát, szellentenek, nyilvános helyen káromkodnak, utcán és közterületen pöfékelnek.
    Mint már jeleztük, a Keletnek nagy tehertétele minden túlkomplikálása. Próbáljon csak meg például valaki egy kelet-európai embertől magyarázatot kérni valami egyszerű dologra. De nem is kell ilyen messzire kalandozni, elég, ha csak megkérdez az ember egy járókelőt, térképpel a kezében, hogyan juthatna el ehhez vagy ahhoz az utcához, középülethez. Az illető, akit véletlenszerűen, mondhatnánk óvatlanul megszólított, nekifog (ha beszéli valamelyik világnyelvet, annál rosszabb!) ecsetelni nemzeti állama létrejöttének körülményeit, értesülhetünk tőle néhány mondáról, amelyben középkori királyok, hercegek, grófok, alispánok és kormányzók szerepelnek, szabadsághősökről és rémtettekről, amelyeket a beszélőénél természetszerűleg minden esetben összehasonlíthatatlanul alacsonyabb civilizációs nívón álló szomszéd közösség követett el. Félbeszakítani restellnénk, végig kell tehát hallgatni annak részletezését, hogyan öldösték le, nyúzták meg őket elevenen a szomszédos – egyre megy, déli, északi, keleti vagy nyugati – törzsek, hogyan cinkoskodtak a nagyvilág valamelyik hírhedt bűnözőjével, megtudhatjuk, mennyi vért áldoztak ezért a tapintható szabadságért, a reménytelenül lepusztult, de legalább szabad utcákért.
    Ne részletezzük, hány járulékos, mondhatni pótlólagos oka is van még annak, hogy mi, kelet-európaiak még a berlini fal leomlása után is – miáltal kinek-kinek Kelet-Európa hatalmas térségeihez képest aprócska országába bekopogtattak a tökéletes demokráciák, miközben a trafikokban ezernyi ezer szín-, illat- és ízváltozatú gumi óvszerek kaphatók már, nem pedig, mint az egypárti diktatúra idején az árva, Tigris márkanevű csehszlovák –, továbbra is arra áhítozunk, vajha letelepülőként bejuthatnánk egy olyan országba, ahol nemcsak az emberi jogokat övezi megkülönböztetett figyelem, hanem még az állatok jogait is, egy olyan országba, ahol rend van, békesség, kölcsönös tisztelet uralkodik, és ahol még az értelmetlen etnikai villongásokhoz is bámulatosan magas fokú politikai korrektséggel viszonyulnak.
    A nagy nyugati demokráciák kormányzatai persze áthidalhatatlan problémákkal találnák szembe magukat, ha Európa keleti felének erkölcsileg, anyagilag és mentálisan lezüllött csőcseléke egyszer csak beözönlene takaros városaikba, ahol a homlokzatokat csinosan tartják, és öntözni szokás a köztéri virágágyásokat. Nagy baj lenne abból, ha ezek a naplopók ellepnék a méhkasokat, melyekben minden dolgozó tudja a dolgát. A nemkívánatos áradat megakadályozására láthatatlan kordont állítottak fel: a vízum intézményét. A keleti emberfaj, mint ismeretes, két dologtól retteg istenigazából: a huzattól és mindenfajta procedúrától. A kelet-európaiak irracionális iszonyodásával a huzattól, a helyiségeken gyilkos erővel keresztülsöprő légáramlattól, a nyavalyáktól, amiket a huzatnak kitett ember összeszedhet, töméntelen intelmet összehordtak – az eljárásoktól való viszolygással kevesebbet foglalkoztak, pedig vetekszik azzal. A Nyugat kis és nagy stratégái jól ismerik ezt az ódzkodást, a vízum elnyerését ezért nemcsak szigorú feltételekhez kötötték, hanem azzal is megnehezítették, hogy annak a személynek, aki átmenetileg részesülni óhajt a rendezett országok üdveiből, netán tartósan le szeretne telepedni valamelyikben, kazalnyi űrlapot kell kitöltenie a nagykövetségek és konzulátusok kényelmetlen folyosóin, hosszas sorbanállás után.
    Ám a világ leghatalmasabb és legboldogabb állama nem lenne az, ami, ha nem építené be ebbe a kegyelem komponensét. A demokrácia világeszméje azt hirdeti, hogy egyenlő esély illet meg mindenkit, még azokat is, akiket sorsuk arra kárhoztatott, hogy a planétának oly részébe születtek, ahol még mindig középkori viszonyok uralkodnak. A bevándorlási sorsjáték megkoronázása mindannak, ami a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméjét zászlajukra tűző forradalmakból kicsírázott. S ami még fontosabb: a bonyolult űrlapok (legalábbis az eljárás legkezdetén) a lehető legkevesebbre szorítkoznak. Így aztán a hatalmas és boldog világ ajtaja előttünk, mélyen frusztrált kelet-európaiak előtt is megnyílhat kissé.
    Riadt tekintetünket – hiszen megeshet, hogy gyerekünket nagy vígan hazavisszük a szülőotthonból, s csak évek múltán vesszük észre, amikor már semmit nem lehet jóvátenni, hogy az ügyeletes bábaasszonyt, akinek dolga lett volna az ormányt-szarvat formázó kinövések eltávolításáról gondoskodni, migrén kínozta vagy másnaposság, vagy mert az áramkorlátozás napi beosztása szerint épp a szülőotthon került sorra, avagy elfeledkeztünk arról, hogy tenni illik valamit a borítékba –, riadt tekintetünket, melyben ott vibrál, hogy ilyen vagy olyan okból e jeggyel megvert csemeténket azon szarvacskásan kell majd iskolába íratnunk, ahol örökös célpontja lesz más, boldogabb gyerekek kegyetlen csínyeinek, riadt tekintetünket állandóan arra a résre függesztjük, amit a zöldkártyás sorsjáték jelent, a résre, amelyen át feldereng a lehetőség, hogy olyan világba vetődhetünk el, ahol az emberek nem is álmodnak arról, hogy egyáltalán adódhatnak ilyen problémák.

Bognár Antal fordítása

A szerző Belgrádban született 1959-ben, író- és festőnő. Tanulmányait Belgrádban és Londonban folytatta, a belgrádi Képzőművészeti Akadémia asszisztense. Több mint harminc egyéni kiállítása volt odahaza és szerte Európában. Esszét, műbírálatot is közöl a szépirodalom mellett. Öt regénye, két novelláskötete és egy verseskötete jelent meg szerb nyelven 1983 óta. Angol, német, lengyel, magyar nyelvre fordítottak tőle. Kiadatlan regényében, melyből a fenti részlet való, azt bontja ki szarkasztikus stílusban, hogyan alakul át a tavaszi háború idején egy belgrádi öleb lelkivilága, miután gazdái helyett, akik tréfás kedvükben vétették fel az ő adatait is, sorsoláson az amerikai bevándorlásra jogosító zöldkártya elérhető közelébe kerül.