Josep Vallverdú

Legyen egy sziget

    – Mi bántja, Uram?
    – Mi bántja, Uram?
    A kérdést meg lehetett hallani a fehér utakon át, pedig e a szavakat általában nem lehet hallani a fehér utakon át.
    De olykor némelyik szerencsés megállt, szemügyre vette az Úr arcát, és nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg:
    – Milyen gondolata támadt, Uram?
    Az Úr folytatta sétáját, és nem válaszolt. Hallgatott, miként a kérdéseknél, amiket idestova kétezer esztendeje tesznek fel neki a hatalmasok és a katonák. Egy délután az Úr nekiindult, és miként igehirdetéskor, amikor mérföldeket tett meg sziklás vidékeken és sivatagokban, teljesen egyedül ment olyan léptekkel, amelyekről az ember nem tudja megmondani, gyorsak-e vagy kimértek, és elérkezett az egyik fehér út végéhez. Oda, hol a világmindenség szelei keresztezik egymást.
    A világmindenség határában emberke állt, és megfordult, hogy szemügyre vegye az Urat:
    – Üdv, Péter! – köszöntötte az emberkét az Úr.
    – Üdv, Uram, azt nézegettem, mi van ott alant.
    – Te is észrevetted, igaz, Péter?
    – Már több napja. És kissé rosszul érzem magam miatta…
    Az Úr testének egy izma sem rendült.
    – Megértem, hogy vannak emberek, akik elcsüggednek. Hallom, ahogy mondják: „És azért voltunk hűek kétezer éven át, hogy ilyen helyzetbe kerüljünk…” És az a helyzet, hogy nap mint nap túl sok rossz példát látnak… és a végén nem is idéznek mást, mint a rossz példákat. Amelyek ráadásul a legzajosabbak és a legbotrányosabbak.
    Péter igenlően bólintott a fejével.
    – Valamit tenni kell, Uram.
    Az Úr az emberkére nézett.
    – Meg fogom kérni.
    Az Úr lépteit megszaporázva csendben távozott. Péter ismét áthajolt a korlátján, és a világmindenséget szemlélgette. Letekintett oda, ahol a nap nap után ismétlődő jelenet rossz érzést keltett benne…
    A tenger mérhetetlenül nagy volt. A földrészek imitt-amott egymástól igen nagy távolságra színes kenyérhéjdaraboknak, olykor penészes kenyérhéjdaraboknak tűntek.
    Sok hajó szelte a tengereket. Tökéletes, fehér, kék, fekete, borvörös hajók…; nagy és sima kőolajszállító tankhajók; repülőgép-anyahajók rajtuk forgatóberendezésekkel… és a menekültek szomorú hajói is.
    És Péter ezt nézte megszállottan és napról napra növekvő aggodalommal. Hajók megrakodva emberekkel, apró és sovány emberekkel, akik jóformán mozdulni sem tudtak egy öreg fahajó szűk terében, s a hajónak állandóan meg kellett szabadulnia valakitől. Gyermekek voltak ott, akik sírtak, mert éheztek, és a bőrük kibírhatatlanul viszketett, meg néma asszonyok, akik a hallgatásukkal kiabáltak, és férfiak, akik a látóhatárt kémlelték hallgatagon, tétlenül, petyhüdten lógó karral…
    Pál Péterhez lépett:
    – Mint mindig?
    Péter azt válaszolta, hogy igen.
    – Mint mindig, Saulus, mint mindig. Napról napra kétségbeejtőbb.
    Pál ajkába harapott. Aztán kifakadt.
    – Ez a szolidaritás legnagyobb fokú hiánya, amire az emberek képesek! Hagyni, hogy néhány földjéről elűzött menekült ne találjon valami helyre, amely befogadja őket! A tengeren kell élniük, és csak olykor-olykor kapnak engedélyt arra, hogy lehorgonyozzanak valamelyik kikötőben, elfogyasszanak valami ételt, amit távolról irgalomból odavetnek nekik, és aztán ismét szedhetik fel a horgonyt, és irány a tenger. Hát nincs egy darab föld, valami árnyas erdő, egy homokos part néhány ezer menekültnek?
    Péter a fejét csóválta.
    – Saulus, Saulus, ne húzd fel magad, mert még rád jön az az ideges köhögés, ami oly kellemetlen. Emlékezz, mit mondott Lukács.
    Pál elvált Pétertől, és folytatta útját. Távolabb mások henyéltek. Az Úr a Nagy Fényhez ért, aminek csak Ő mehetett a közelébe, hogy oly tisztán hallathassa hangját:
    – Atyám, ne hagyd őket magukra.
    – Elérkezett az óra, fiam?
    A szerencsések, akik a Nagy Fényt szemlélték, azt mondták:
    – Már jó ideje nem hallottuk így beszélni az Atyával.
    – Mit akarsz mondani azzal, hogy így?
    – Azt akarom mondani, hogy ilyen eréllyel, ilyen határozottan és ilyen ünnepélyesen.
    – Igazad van.
    – Eljött az óra, Atyám – hagyta helyben az Úr.
    Az Atya, a Fény, amit a szerencsések szemlélgettek (mindig volt valaki a közelében, aki szerette a szemlélgetést), ünnepélyesen így szólt:
    – Legyen egy sziget.
    Amikor a szerencsések meghallották azt, hogy „legyen egy sziget”, valami izgalom és kíváncsiság keltette bizsergésféle futott át rajtuk. Sok, rettentő sok évezred óta nem csengett így a Hang. A Fiú ama kérésére, hogy „Atyám, ne hagyd el őket”, az Atya Nagy Fénye a századok kezdetéhez fogható mennydörgéssel felelt:
    – Legyen egy sziget.
    Az Úr az Atya oldalán időzött tovább. A szerencsések, jóllehet tudták, nincs látvány, amely a Legfelsőbb Archoz lehetne fogható, elfutottak a fehér utak végéig, hogy letekinthessenek.

    Közben az Atya és a Fiú egymást nézték. Amikor az Atya és a Fiú egymást nézi, történik valami.
    Lent a tenger hánykódott, hevesen hánykódott, és a hullámok halakat, korallokat és sziklákat kavartak fel a mélyből. Hurrikán söpört végig az óceánon a szokásosnál rövidebb idő alatt, néhány felhő szóródott szét, pillanatokra mélységek keletkeztek, komoly és váratlan tengerrengés tört ki, és ezért felül kellett vizsgálni a szeizmográfokat, mert az összes rázkódott. A tenger kellős közepén vulkán tört föl. Tűz és föld, homok és sziklák, füst, hideg szelek és a vulkán, amely folyvást csillapodott. És a krátert néhány nap alatt föld és növényzet borította be.
    Az épp hogy létrehozott sziget széleinél gejzírek törtek föl, és a tengeri áramlatok megváltoztatták az irányt: homokot sodortak el a szárazföldi talapzatról, és sok tengerpartot alakítottak ki.
    Fentről a szerencsések látták, ahogy a sziget rövid idő leforgása alatt létrejött. Lent a sziget létrehozása csak néhány napba telt, amelyek elteltével olybá tűnt, hogy a sziget öröktől fogva létezik.
    Fű és erdő nőtt ki, és két bő vizű folyó folyt le a hegyvidékről, amit a vulkán alkotott kialvásakor.
    A tengerészet helikopterei, tengeralattjárók, hadihajók fürkészték az új sziget partjait. A földön senki sem tudott magyarázatot adni e jelenségre. A biokémikusok mintákat kértek az övezet tengeri planktonjáról és a sziklák poráról. A fizikusok színképelemzést készítettek a kapott anyagokról. A botanikusok tanúsították, hogy néhány nap alatt évszázados fák keletkeztek a sziget felületén.
    A tudomány rejtélyei? Geobiológiai mutáció?
    A nagyhatalmak azt követelték, hogy senki se meneküljön a szigetre, mert az a termékeny és az óceán közepén vízzel ellátott sziget kívánatos stratégiai talapzat. Összehívták az ENSZ Biztonsági Tanácsát, és megállapodtak abban, hogy senki sem rendelkezhet a sziget felett. Egyetlen hatalom sem küldhet csapatokat ide.
    Az Úr közben magára hagyta a Fényt, és rejtett helyre ment imádkozni, ahol Péter azonnal összefutott vele.
    – Uram, egyszer már visszahúzódtál, hogy egyedül imádkozz, és a dolog balul ütött ki. Engedd meg, hogy veled imádkozzam.
    – Imádkozz, amikor csak kedved tartja, Péter, de most arra van szükség, hogy megkeresd Ferencet.
    Ferenc mezítláb jött, pehelysúlyú volt, csont és bőr, és mosolygott.
    – Ferenc, vigyél a szigetre madarakat és más állatkákat!
    – Melyeket, Uram?
    – Magad válaszd ki őket! Ehhez értesz.
    Ferenc ment, fütyült, és közben kinyújtotta a két kezét, és ugyanilyen testtartásban, vagyis fütyülve és ugyanakkor két kezét kinyújtva letekintett a szakadékba. Madarak tartottak a sziget felé, vándormadarak, madarak épp tojás előtt álló beggyel, madarak, amelyek a legkülönfélébb hajók árbocain kerestek menedéket. Egy kereskedelmi hajó, amely valóságos állatkertet szállított, elakadt a part homokjában, és az állatokat békén kellett hagyni, mert félő volt, hogy éhínségben és szomjúságban szenvednek. Az elefántok elkezdték legelni a füvet, ugyanígy tettek a csimpánzok is, miközben az állatkert párducai elmenekültek az erdő sűrűjébe. A hurrikán ledöntötte fák törzsein kis rágcsálók, erszényesek, kígyók és kétéltűek érkeztek a szigetre, és letelepedtek a két folyam meg a sziklás hegyek között megbúvó tavak partjainál.
    Ferenc azt kérdezte Pétertől:
    – És a halak… tudsz tanácsot adni a halakat illetően?
    Péter átadta neki azoknak a halacskáknak a listáját, amelyeket Genezáretben fogott ki, de hozzáfűzte:
    – Nem valami kitűnőek. Ha már van egy új szigetünk, legyenek pisztrángjaink, csukáink és lazacaink is! Na rajta!
    Ferenc szólította e halakat, és benépesítette velük a folyók forrását és medreit. És ettől boldog lett és megelégedett.
    A szerencsések azt mondták:
    – Hát lehet-e valaki angyalibb?
    Az Úr várt.
    Senki sem tudta, mit tesz az Atya. Az Úr továbbra is hallgatásba merült és gondolataiba mélyedt, ám a Nagy Fényen még mindig nem lehetett áthatolni. Kétségtelenül megihlette az embereket, és ők az ENSZ közgyűlésén, amit e célból hívtak egybe, megállapodtak, hogy e sziget rendeltetése befogadni a menekülteket.
    A menekültek le is telepedtek rajta, elkezdték művelni a földet, hajóztak a folyókon, halászgattak a tengeren, kézműipari tárgyakat készítettek pálmából, agyagból és fák kérgeiből, lent és gyapotot ültettek, kordékat építettek, állatokat tenyésztettek és iskolákat létesítettek. A gyermekek kacarásztak, futkostak és ugrándoztak. Végre magukénak mondhattak valami biztonságos helyet. És bár a felnőttek siratták szülőhazájukat, elismerték, hogy e föld, ahogy mondani szokták, maga az áldás.
    Ám az Úr nem hagyott fel a tűnődéssel.
    – Uram, meg tudod mondani, mi bánt? – kérdezte Péter, akit kissé aggasztotta, hogy nem látja mosolyogni.
    Majd az ötlött föl benne, hogy az Úr, aki megváltott minket, még szenved érettünk. Tudd meg, nem arra a napra gondolt-e, amikor a szigeten urániumot vagy kőolajat találnak.

Arató János fordítása

Josep Vallverdú katalán író 1923-ban született Lleidában. Műveiért több díjat is nyert. Regényeken és elbeszéléseken kívül újságcikkeket is ír. Novelláját a Girasol d’históries című kötetéből választottuk ki. Eredetiből Maria Montserrat fordította spanyolra.