Németh Jenő bácsi vitathatatlanul a legöregebb aktív magyar újságíró volt 1958-ban, amikor összebarátkoztunk. A Magyar Távirati Iroda számára ő gyűjtögette össze a piaci híreket. Nála minden zöldségnek, gyümölcsnek homéroszi díszítő jelzője volt. A nagybani piacra akkoriban csak milotai dió, pándi meggy, szatymazi barack, hevesi dinnye, bogyiszlói paprika, makói hagyma érkezett.
    A szerkesztőség folyosóján állított meg azzal, hogy beköltözhetne-e a szobámba. Az igenlő válasz után magával hozta bíborvörös huzattal bevont kárpitozott székét, amelyből jócskán kilógott az afrik, és szűnni nem akaró olcsó szivar bűzét. Hamarosan kiderült, hogy nem csak ezek a kincsei. Az újságírást valamikor a magunk mögött hagyott évszázad elején kezdte el Kassán, s még a második világháború kitörése előtt felkerülvén Budapestre, együtt üldögélhetett Ady Endrével, Molnár Ferenccel, a találkozásunk idején csaknem elfelejtett Lengyel Menyhérttel. Az anekdotává kerekedő élmények sokaságát mondhatta magáénak.
    Ekkor kötöttünk megállapodást. Egy közeli kocsmában egy liter közösen elfogyasztott nagyfröccsért mondja el újabb és újabb történeteit. Százig való anekdotát gyűjtöttem így össze. Aztán egyszer csak észrevettem, hogy Jenő bácsinak elfogynak a saját anekdotái, s immár – tekintettel a közös fröccsözés kellemetességére – régi újságokból igyekszik témát meríteni.
    Ő azonban nem csak anekdotázó, de anekdotába illő figura is volt. Legutolsó találkozásunkkor igen ünnepélyes külsővel jelent meg. Büszkén mondta, hogy előzőleg unokája doktorrá avatásán vett részt.
    – Tudod, kisfiam – mert így szólított –, én annak idején nagyon rosszul nősültem. Nem szerettük egymást a feleségemmel. Ám, mire ez kiderült, ő már állapotos volt. Becsületes ember ilyenkor nem hagyja ott az asszonyt. És azidőben az elvált szülők gyermeke hátrányos helyzetbe került. Maradtunk tehát együtt. Aztán egy szélhámos doktor elvette a lányomat, s még mielőtt a gyermekük megszületett volna, elment Amerikába. Szegény kislányom hamar meghalt, s ránk maradt az unoka. Hát, őt is fel kellett nevelni, útjára kellett indítani. Most a drága kisunokám megszerezte az orvosi diplomát. Hát akkor most eljött az ideje, most végre elválhatok!
    Engem a sors másfelé vezérelt, s Németh Jenő bácsi csaknem száz anekdotája azóta is várja, hogy valaki vagy valakik egyszer kíváncsiak lesznek ezekre a történetekre. Na, de annyi baj legyen! Ahogy a régi bélyeg, a régi levelezőlap, a régi anekdota is annál értékesebb lesz, mennél később kerül elő.


Solymár József


Mi van a balszárnyon?



    Az olasz front két szakaszra volt osztva. Az egyik a Krön 1600 méter magas hegyláncáról lehúzódott Görzig, a másik e városkától nyolcvan kilométer hosszan le, a tengerpartig. Ezt a második szakaszt a honvédség védte Lukasics tábornok parancsnoksága alatt. A feladat az volt, hogy az olasz támadások ellenére állóharcokban rögzítsük a helyzetet. Az erőszakos és kegyetlen Lukasics tábornok ezt a régi frázissal fogalmazta meg: kitartani az utolsó emberig.
    Nagy veszteségeink voltak. Az olasz ágyúk minden nap erős tüzet zúdítottak az állásokra. Nemcsak nagy ágyúkkal lőttek bennünket, hanem közelről a kis „csinn-bummokkal” is. A találékony magyar baka azért hívta így a kiságyút, mert a lövésre azonnal jött a becsapódás. Minden századnál naponta tíz-tizenöt fős veszteségek voltak. Elkeseredett hangulat uralkodott a magyar állásokban.
    Lukasics tábornok nagy barátja volt a jelentéseknek. Ha jó volt a telefon, félóránként megkövetelte a helyzetjelentést. Ám amikor több helyen is szétlőtték a vezetéket, nem volt mód az ilyen parádézásra. Telefon híján a rajtvonalakon át továbbított szóbeli jelentéssel kellett beérni. A nyolcvan kilométeres szakaszon elég hosszú ideig vergődött át egy-egy jelentés.
    Egy alkalommal nagy lövöldözés hallatszott Mont Falcone irányából. Lukasics kiadta a kérdést; mi van a balszárnyon? Délelőtt 11 órakor Görz alól, a parancsnoki szakasztól indult el a kérdés, és ment kavernáról kavernára: Mi van a balszárnyon? Mi van a balszárnyon? Közben állandóan hallatszott az erős ágyútűz.
    Kerek négy óra kellett hozzá, hogy a felelet visszajöjjön. Az pedig lakonikus rövidséggel így hangzott:
    – Mi van a balszárnyon?
    – A tenger…





A notesz



    Most egy komoly dolgot mondok el. Gondolkoztam rajta az éjszaka, hogyan lehetne ebből kis anekdotát csinálni, de nem ment. Mégis írd le, fiacskám, mert az életemnek egy nagyon fontos mozzanata.
    Amit eddig elmondtam, abból láthattad: mindig olyan újságíró voltam, aki távol tartotta magát a politikától. Én a színes, az érdekes cikkeket szerettem, és legszívesebben riportokat, izgalmas apróságokat írtam.
    Mégis, 1944-ben rámtört a német járőr a Szív utcai lakásomban. Letartóztattak, és elcipeltek a Sváb-hegyre egy villába, a Melinda útra. Na, szervusz élet – mondtam magamban. Tudtam, ezek nem kukoricáznak, és ha valakit magukkal visznek, az ritkán megy haza a saját lábán. Nem sejthettem, mi lehet a nagy bűnöm.
    Nemsokára a parancsnok elé vittek kihallgatásra. Elibém tolta a mártír Bajcsy Zsilinszky Endre noteszét:
    – Itt a maga neve, hogy kerül ebbe bele?
    Bajcsy Zsilinszky szerkesztette a Független Magyarország című hétfői lapot, és ennek a lapnak én rendszeresen dolgoztam. A hírek elé kis glosszákat írtam. Megkeresheted, alá volt írva a nevem. Ártatlan dolgok voltak ezek.
    Magyaráztam is a német tisztnek, hogy én csak mint külső munkatárs kerültem a noteszba, de ez az ember mást szimatolt. Azt kiabálta, hogy összeesküvő társa voltam Zsilinszkynek, és belöktek engem egy pincébe. Ekkor már biztosra vettem, hogy kivégeznek. Hát, megint újabb kihallgatás következett. Ahogyan kivezettek, magyarul kiáltott fel az egyik német katona:
    – A százados úr mit keres itt?
    Kiderült, hogy ez a fiú a Doberdón mellém volt beosztva. Kelltenekker Jóskának hívták. A németek bejövetele után a saját hadseregükbe sorozták.
    Amikor elmondtam neki, mi történt, bejött velem a parancsnokhoz, és vállalkozott: eljön velem a nyomdába. Szerencsénk volt, a derék nyomdászok segítségével sikerült összebogarászni egy évfolyam Független Magyarországot. A glosszák alatt, mint mondtam, mindenütt ott volt a nevem. A parancsnok lefordíttatott magának néhányat. Amikor látta, milyen ártatlan dolgok, szabadon bocsájtott.
    Hát, kisfiam, én ennek a véletlen találkozásnak köszönhetem, hogy ép bőrrel megúsztam a dolgot. Meg hogy a Doberdón jól bántam Kelltenekker Jóskával. Ilyen hajszálon függött akkor az ember élete.





Szabadjegy



    Az újságíróknak – hogy bármikor szembe találhassák magukat a valósággal, vagy kedvükre oknyomozzanak – szabadjegyük volt az Osztrák–Magyar Monarchia vonalaira. Ezért írhatta le például Krúdy Gyula minden jelesebb vasúti restinek a nevét, s tarthatta számon, hol jó a pörkölt, s hol a töltött káposzta. Jenő bátyám egyébként így beszélt a boldog békeidőkről:
    – Alig hinné, aki hallja, hogy jártunk mindenfelé riportra. Látogattuk a műemlékeket. Hát nem így volt, fiacskám! Cikk-ügyben nagyon ritkán utaztak el Pestről az újságírók.
    Hanem a jó gyomrúak szombatonként valósággal társas kirándulásokat szerveztek vidékre. „De jó volna egy kis szegedi halászlé!” – mondotta az egyik, „Úgy megennék egy kis debreceni töltött káposztát!” – sóhajtott a másik. Aztán ment az egyik társaság Szegedre, a másik Debrecenbe. Simon Vilmos, a külpolitikai rovatvezető a lévai füstölt libafertályt szerette, háromszor kellett átszállni Léváig, de ő igen gyakran megszervezte ezeket a szombati kirándulásokat. Persze a libafertályra egy kis borocskát is ittunk, aztán jöttünk hazafelé.
    Volt a szerkesztőségben egy fiatalember, ő használta fel egy időben a legfurcsábban a szabadjegyet. Valahogy elköltötte a pénzét és nem jutott neki szállásdíjra, nem mert hazamenni. Fogta magát, és minden este kiment a pályaudvarra, felült a fiumei gyorsra, befeküdt a párnás első osztályra, és leutazott Fiuméba. Ki sem szállt a vonatból, hanem azonnal jött vissza. Reggelre aztán megérkezett Budapestre, végezte a dolgát, mintha mi sem történt volna. Így aludt a fiumei gyorsban minden éjszaka, egy kerek hónapon át.





Remények és nyeremények



    1910-ben a Wiener Sportzeitung megbízást adott, hogy tudósítsam a pesti galoppversenyeket. Akkor még a Városliget sarkánál volt a pálya. Volt ott egy torony, abban telefonállomások, és a verseny idején be volt kapcsolva Bécs közvetlenül. A nagy sietségre azért volt szükség, mert a bécsiek közül sokan játszottak a budapesti versenyeken ugyanúgy, mint a pestiek a bécsin.
    A toronytól nem messze volt a mázsáló, ahol a zsokékat mérték nyereggel együtt, hogy milyen súlyt vigyenek magukkal. Én a futamok előtt rendszerint lementem, s megnéztem a lovakat, beszélgettem a zsokékkal is.
    Az egyik versenyen Szervere, a nagy kártyás és hazárdőr, aki egész Pestszentlőrincet magáénak mondhatta, két lovát indította: a Barnalegényt és a Rizibizit. A Barnalegényen egy Varga nevű öreg zsoké ült, a Rizibizit pedig Janek lovagolta. Ez a Janek, akiből később híres versenyző lett, akkoriban még vékonyka kis istállófiú volt.
    Ezerhatszáz méteres futamra készültek. Szervere a Barnalegényt nyerőnek jelentette. Fogadtak is rá erősen a kispénzű emberek. Ahogy én a verseny előtt a lovasok körül sétálgattam, meghallottam, hogyan oktatja Szervere Janeket:
    – Te kölyök, jól vigyázz erre a lóra. Diktáljál őrült iramot, egészen az egyenesig, de ott fogd vissza, és hagyd, hogy Varga megelőzzön. Erős szájú ló, nagyon vigyázz rá! Ne felejtsd el, hogy én a Barnalegényt nyerőnek jelentettem.
    Elnéztem én a gyereket meg a lovat. Hogy bírja ez a vékonykarú kis nyápic visszafogni az erős szájú Rizibizit, ha az egyszer már amúgy istenesen nekilódult?
    Gondoltam egyet. Ezekért a lóverseny-tudósításokért húsz koronát kaptam Bécsből, elhatároztam, hogy a felét tétre felteszem a Rizibizire.
    A pénztárnál ismer az ember.
    – Mit csinál, főszerkesztő úr? Kidobott pénz ez a tíz korona. Szervere nyerőnek jelentette a Barnalegényt, nem fogja a saját lovával megelőztetni. Tíz koronával megvacsorázhat egy kis hölgyikével, és még egy kis borocskára is jut, azt tessék megtenni, főszerkesztő úr.
    Én azonban nem álltam el az elhatározásomtól.
    A dolog úgy sült el, ahogy kigondoltam. Erőlködött Janek az egyenesben, de nem tudta visszafogni a nagy, erős szájú lovat. Három hossznyi előnnyel jött be.
    Hogy hány pofont kapott a fiú, azt én meg nem mondom, de biztos kapott, mert Szerverének elúszhatott vagy tíz-tizenötezer koronáját. Én viszont a tíz koronára hatszázötvenet kaptam, ami óriási pénz volt.
    Először arra gondoltam, hogy veszek egy telket a Thököly úton, de aztán megint más ötletem támadt. Bementem a Rákóczi úton egy áruházba, és vettem ötven zafíringet. Az üzletvezető az ajtóig kísért.
    A bohémvilágban nagy híre támadt a furcsa nyereménynek és az azt követő ingvásárlásnak. Az öreg kollégára akkor ragasztotta rá Molnár Ferenc az Ingomán (ingomániás) nevet, amelyet sokáig egészséggel viselt. De nemcsak a nevet, hanem az ingeket is. Ráadásul hamarosan volt neki még egy újabb szerencsés dobása – no, ez nem a lóversenyen –, amit, ha akarják, legközelebb elmesélek.
    Talán, ha hasonló pletykák terjednének napjainkban is szép fővárosunkban, többen igyekeznének a jó levegőre.