A nyolcvanas évek közepén lehetett: moziban ültünk a feleségemmel. A film előtt volt két kisfilm.
Az egyik Mária Terézia idejében Békéscsabára telepített szlovákokról szólt. A feleségem ott született, édesapja az első világháború után jött Dunakeszire a Járműjavítóba dolgozni, aztán itt építettek házat, és dunakesziek lettek.
A másik kisfilm pedig az én rokonaimról szólt. A Fekete-erdő tájékáról a Dunán lehajózó németek nagy utazását idézték fel. Itt telepedtek le, falut építettek, amit aztán róluk neveztek el Hajósnak. A nagymamám Huber Veronika, őt vette el feleségül a közeli faluból, Kecelről a nagypapám, Sajdik József. (Felnőttkoromban tudtam meg, hogy török eredetű név.)
Ilyentájt szólt bele a történelem a mi jövendő életünkbe. A nagypapám ugyanis berukkolt katonának a budapesti „Károly-kaszárnyába” (amely ma a városháza épülete). Öt év katonáskodás után ittragadt a fővárosban. Jött utána a családja, akkor már gyerekek is voltak. A Lázár utcában laktak, a „Bazilika faránál” – ahogy a nagypapám mindig emlegette. Érdekesség még, hogy pár utcával arrább ment dolgozni, a Hajós utcába.
Anyai rokonaim Kiskunlacháza környékéről jöttek a fővárosba. Anyai nagymamám az alföldi Bugyi községben született, ami kamaszkorunknak sok vidám percet szerzett, főleg a bátyámnak, aki három évvel idősebb – és „műveltebb” – volt.
Később az élet úgy hozta, hogy Sajdik nagypapám egyik fia (öt fiú volt és egy lány) kis termetű, de nagyon ügyes, fürge, talpraesett volt (ő lett a papám). „Miért nem adjátok zsokénak?” – mondta egy ismerős. Akkor Rákospalotán laktak, Dunakeszi-Alag, ahol a versenyistállók voltak, csak egy ugrásra volt onnan.
Odaadták. Szerencséjére, mert nagyon sikeres versenylovas lett belőle.
És hogy ne legyen egyszerű a családfa, feleségül vette az Operaház balerináját, a mamámat, akinek ugyan csak a válláig ért. Hatvankét évet éltek együtt.
Volt még a családban: idegenlégiós, apáca, textilgyáros, kávéház-tulajdonos, színész, és a család „fekete báránya”, aki elvette feleségül a börtönigazgató lányát.
Mi a bátyámmal Berlinben születtünk. Sokat jártunk külföldre apám szerződései miatt. Többek között Athénban töltöttünk négy évet, ott is jártunk iskolába. A magyarságunkra nagyon büszkék voltunk, pláne mikor a Ferencváros egy turnén Athénban megverte a görög bajnokcsapatot. Úgy emlékszem, dr. Sárosi három gólt is rúgott. Na, ebből a dicsőségből ránk is jutott némi dicsfényke. Másik kebeldagasztóink a magyar lovak voltak, akiknek csak az angol telivérek voltak ellenfelei. A kis termetű arabs lovakat nem is futtatták velük egy versenyben.
A honvágy nagyon érdekes módon tört aztán rám. Minden vágyam az volt, hogy csak még egyszer végigmehessek a dunakeszi vasúti „kishídon”. Mint később kiderült, a feleségem szintén „kishíd”-barát volt, mikor jött a vonat, ő is rohant, hogy a mozdony füstjébe burkolózva elrobogjon alatta a vonat.
Érdekes ez a gyerekkori helyszín. Most már harminc éve budai lakosok vagyunk, de az álmaim helyszíne mindig Dunakeszi. A régi utcákon szerepelnek barátaim, kollégáim, azok is, akik életükben nem jártak ott.
Közben Athénban az történt, hogy a papám megviccelt minket: egyszer csak átszerződött egy régi tréneréhez Dániába. Persze mi nem hagyhattuk ott az iskolát, így hát maradtunk. Így éldegéltünk külön, amíg ki nem robbant a második világháború.
Ezek után a találkánk nem váratott sokat magára. Édesapámat mint idegent hazamenesztették Dániából. Minket Athénból – mint ellenséges állampolgárokat – bevagoníroztak, és útnak indítottak Budapestre. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a görögök felajánlották nekünk a menedékjogot, de a mamám nem fogadta el. Mint később olvastuk, nem minden ország viselkedett ilyen humánusan, volt, ahol azonnal internálták az ottrekedteket, egészen a háború végéig.
Persze nem vagonokba, hanem személykocsikba raktak minket, minden ablakot kékre festettek, nem láttuk, merre járunk. Az ajtóknál görög katonák posztoltak a határig. Na nem a szökésünktől tartottak, inkább a lakosság elől dugdostak – gondolom –, mert a vonaton németek és olaszok (friss ellenség) is voltak.
Rekkenő melegben indultunk, október közepe volt, és öt nap múlva kiszálltunk, úgy emlékszem, a Nyugatiban. Nyári ingben és rövid nadrágban ott vacogtunk esőben, hidegben, és nem volt hol laknunk, mert a házunk tele volt lakókkal.
De itthon voltunk. Azóta is, ha mint turisták külföldön járunk, nemhogy négy évig, de két hét után már sóhajtozunk: „Mi lehet otthon?”
Mindig is szerettem hazajárni.
Már gyerekkoromban hálás voltam a szüleimnek azért a kedélyes légkörért, ami nálunk uralkodott. Nem is kedélyes, több volt annál. Nem egy családi ebédet felforgatott a viharos jókedv. A mamám, a papám, a Sajdik nagypapám, a bátyám rendkívül víg kedélyűek voltak. Talán én voltam a legkomolyabb köztük. De a sok humor és szeretet, amivel elláttak egy életre, valahol kitört belőlem.
Ezért lettem karikaturista.
