Ma már tudjuk, az elnyomás, a diktatúra, lett légyen az ideológiai vagy szuronyt szegező, képtelen elejét venni a kinevetésnek. 1951-ben csepeli tanítványom bátyját azért vitte el a rendőrség és csukták börtönbe vagy három évre, mert a Táncsics mozi előtt barátainak Rákosi-viccet mesélt. És soha annyi politikai, hatalomellenes vicc nem virult ebben az országban, mint éppenséggel azokban az évtizedekben. De arról sem vagyok meggyőződve, hogy ha netán valami tébolyult kisördög elszabadulna, és betiltaná a Göncz Árpád-, a Horn Gyula- vagy az Orbán Viktor-vicceket, viccárvíz szabadulna ránk. Annál is inkább, mert ilyen viccek nincsenek is, vagy ha vannak, nem igazán jók. Van gyönge, közepes, jó, kiváló vers, de vicc csak egy van. Jelző nélkül.
A vicc, a komikum, a humor, de a filmgeg lényege is a szorongástól való megszabadítás. A lélek „megfeszített íjhúr”. A humor, a nevetés elpattintja ezt a megfeszített állapotban lévő húrt, s ezáltal megpihenteti a lelket. „A nevetés a lélek pihentetése” – mondta Aquinói Szent Tamás másfél ezer évvel Freud Zsigmond és Csokonai Vitéz Mihály előtt. A diktatúrákban a nevetés első számú föltételét, a szorongást, a félelmet, a lélek tipródását maga a hatalom teremti meg. Ha ez igaz, akkor minden diktatúra része a vicc-, a komikumszerkezetnek. De mit csináljon az a szegény, szerencsétlen, nevetéstelenségre kárhoztatott nép, amelyet szabadságra, szólásszabadságra ítélt balga sorsa? Szatirikusa, humoristája, filmkomikusa saját kezűleg kell hogy beépítse a szorongást a gegbe vagy a humoreszkbe. Így alakulhat ki a komikum, az epigramma, a humoreszk, a vicc és filmgeg ősi, örök szerkezete, amely eme három elemre tagolódik: 1. alaphelyzet, amely feszültséget teremt, 2. ezt a feszültséget a végletekig kiaknázzák, fölfokozzák, 3. váratlanul, hirtelen, lehetőleg nem sejtett módon föloldják.
Ha meg tetszettek figyelni, 1989 óta folyamatosan sorvad a vicc, a humor, a szatíra boldog kis országunkban. Ami van, az nem azonos vele. A durvaság, a közönségesség, a mosdatlan szájúság, mert olykor meghökkent, sőt megbotránkoztat, válthat ki kínos nevetést, de a dolog nem ugyanaz. A mocskolódás humorpótlék. Hajdan volt időkben is használtak a komikusok illetlen szavakat, hogy ne mondjuk, illetlen testrészek hangtani megfelelőjét, illetlen cselekedetek kommunikációs kódját, amit mindenki tudott dekódolni úgy is, mint üzenetet. De ezeket a közönséges, obszcén, erotikus, szexuális közleményeket rafináltan, szellemesen, komikus szerkezetbe beépítve adta elő Arisztophanész, Catullus, Ovidius, Janus Pannonius vagy éppenséggel Pázmány Péter és Szabó Dezső. Karinthy humorából tökéletesen hiányzik a nevetéskeltésnek ez a fajtája. De nem hiányzott a vele kortárs és vele azonos szellemiségű urbánus-városi kabaréból. A lényeg az volt, hogy a pucér testrész nem állt pucéran a humoros vagy a szatirikus műben. Az írói rafinéria művészetté ruházta föl. A nyers és önmagában nem komikus alkatrészt humorba pácolták, ízesítették, preparálták.
Ha nagyon őszinték akarunk lenni, nem titkolhatjuk, hogy 1989-ig több és jobb szatirikus, humoros mű született az 1945 és 1989 közötti időszakról – amely a szovjet szuronyok és hazai kiszolgálóik árnyékában szorongott; a Rákosi-, a Hegedűs András-, a Kádár-korszakról –, mint manapság. Lehet erre azt mondani, hogy ja kérem! Elmúlt a diktatúra, nem érdemes utánalőni! De Jókai, Mikszáth, Tolnai Lajos a polgári Magyarország megszületése után is szatirizálta az előző kort, mert az új megszületésével nem halt el a múlt. Molnár Ferenc, Szabó Dezső, Karinthy Frigyes, Remenyik Zsigmond is egyszerre szatirizálta a múltat és a jelent, mert múlt és jelen mindig is együtt élt a történelemben.
Azt kell hinnem, hogy mire eljutottunk az 1990-es évek úgynevezett rendszerváltozásának időszakába, az illetékes humoristák és szatirikusok elvesztették azt a mankót, amit a diktatúra adott a hónuk alá. A szorongást. Korunk alkotói elfelejtették a mesterségüket. Nem tudnak szorongást kelteni műveikben. A többpártrendszer is megzavarta látóterüket. Hiszen az ötvenes, hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek nagy szatírái nem pártot, nem pártokat, hanem az elnyomó hatalmat kiszolgáló hitvány, ostoba kisembert szatirizálták. Vagyis nem politikai irányzatokat, hanem politikai irányzatok szolgalelkeit. A cenzúra, mert volt cenzúra, ezért engedte át a voltaképpeni antikommunista szatírák jó részét, mert nem az ideológiát, nem az apparátust, hanem a hatalmat megtestesítő hitvány figurákat tették nevetségessé. De ez volt az az ostya, amelyikkel le lehetett nyeletni a hatalommal a keserű pirulát.
Mocsár Gábor, Rákosy Gergely, Szeberényi Lehel, Kolozsvári Grandpierre Emil, hogy kortársaink közül csak néhány eltávozott szatirikust említsek, szellemesen, metaforákba fogalmazva, kimunkáltan alkották meg véleményüket koruk retteneteiről.
A mai író, a mai olvasó csak abban téved, ha azt hiszi, ma nincsenek rettenetek. A rettenetek velünk vannak azóta, hogy lejöttünk a fáról. Pontosabban bennünk lakoznak. A politikai divatok, a politikai pártok, a politikai hatalmak mulandóak, csak bennünk él tovább az örök szatíratéma. Amit megfogalmazott már Terentius is, Boccaccio is, Moličre is, Shakespeare is.
Az elmúlt évtizedekben nemcsak a szakmai fogásokat felejtettük el, a nevetést keltő trükköket dobtuk ki az ablakon, de önmagunkba is elfelejtettünk nézni, elveszítettük önismeretünket, és ezzel elveszítettük szatirikus, humoros, groteszk, abszurd témáinkat is. A nácizmus, a kommunizmus túl harsány téma volt. Könnyű volt leleplezni abszurd ellentmondásaikat. Ordítottak, szemet szúrtak a bűnök, a hibák.
Pedig a mai kornak is megvannak a szánalmasan nevetséges percemberkéi, Tartuffe-jei, Harpagonjai, demagóg Cassiusai, hétrét görnyedő Luis szolgalelkei, Blőse urai vagy Csibrákyjai.
Rájuk kell nyitnunk a szemünket, és meg kell találnunk hozzájuk a „méltó” kifejezést, vagyis a szakma tisztességét és a mesterség fogásait.
Nem lesz könnyű. Korunk nem kedvez a szellem minőségének. Íme, ez az első szatirikus téma.
