Zsoldos Péter

író, szerkesztő (1930. április 20–1997. szeptember 26.)

    Zsoldos Péterrel közös fiatalságunk tavaszi zivatarai hoztak össze. Kevésbé költőien, kusza nőügyek, egész pontosan az én egyik szerelmi ügyem. Történt ugyanis, hogy beleszerettem egy orvosnőbe, aki iránt korábban Péter is gyengéd érzelmeket táplált, nem úgy, mint a hölgy őiránta, minek következtében kapcsolatuk némiképp féloldalasan bicegett egészen a szomorú végkifejletig. Én viszont, két lábon tántorgó, kórházi Rómeó, fülig belezúgtam az ügybe, magam után rántva fehér köpenyes Júliámat is, írtam a verseimet, mint egy munkagép, és nagyokat sóhajtottam ebéd- és vacsoraszünetekben. Péter, nagy idők tanúja, aki épségben vészelt át egy lelki tűzesetet, résztvevően figyelte az orvosnővel való szerelmi regényünk alakulását. Barátságunk nem nélkülözte az irónia némely elemét sem, de igazából azon alapult, hogy alkatunk és életvitelünk annyira különbözött egymástól. Közel negyven éven át mind a kettőnknek volt mit tanulnia a másiktól. Péter eszményien rossz káder létére is a polgárlét biztonságát sugározta magából, én a rendkívülinek mondott tehetség esendőségét és bizonytalanságát. Őt a veszély vonzotta bennem, engem hozzá az őt körüllengő békesség. Álmomban sem gondoltam volna, hogy Péter az írással kacérkodik. Egy este a kezembe nyomott egy köteg teleírt kéziratpapírt, hogy olvasnám el, és mondanék véleményt róla. „Mi ez?” – kérdeztem intelligenciától ragyogva. „Regény!” – mondta ő szerényen. Egy sci-fi, állapíthattam meg némi olvasás után. Az a fajta regényes történet, melyet bikkfa-magyarul tudományos-fantasztikus műnek neveznek. „Annak viszont nagyon is jó” – dünnyögtem csak úgy magam elé. És ez volt az igazság. Zsoldos Péterből így lett a Magyar Rádió „fantasztikus szerkesztője”, aki zeneakadémiai végzettséggel nemcsak zenei műsorokat szerkesztett, hanem regényeket írt, melyeket csak a sznob irodalmárok vettek semmibe, nem a mezei olvasó, aki megvette és lelkesen olvasta őket. Itthon filmet készítettek moralista történeteiből, külföldön díjakat is nyert velük, kárpótlásként az üveges tekintetért, mellyel a hazai hivatásos olvasók keresztülnéztek rajta és írásain. Regényei közül szerény véleményem szerint legalább kettő a műfaj világszerte ismert klasszikusaihoz mérhető. Idén lenne hetvenéves.

Orbán Ottó