Kiss Nagy András

szobrászművész (1930. március 22–1997. január 30.)

    Pusztaföldváron, egy 200 éves döngölt falú, szabadkéményes házban született 1930. március 22-én. Négyévesen téglát hord. Hatévesen elviszik nagygazdához kisbéresnek, lakása istálló, ágya alom, eledele a malacoknak szánt moslék. Négy nap múlva hazaszökik. Ugyanez még egyszer. Harmadszorra már 30 kilométerre viszik otthonától. Innen már csak nem talál haza! Hazatalált!
    A szunnyadó vizuális adottságokat hegyezte élesre az életösztön, a könyörtelen kihívás. Járhat iskolába, jó tanuló, szorgalmas, eleven, vidám kisfiú, a legmagasabb jegenyék megmászója s ámuló csodálója Pindzsi nagysám (a helyi polgármesterné) festményeinek. Itt születik az elhatározás: festő lesz.
    Pékinas lett, hajnali felkelések, 70 kilós zsákok hurcolása, és a borravalók összekuporgatott, festékre eltett pénzét is elmarkolja zsugori mestere.
    1947-ben a Nagy Balogh János kollégiumba festő szakra veszik fel, majd kiderül, hogy a szobrászat való neki.
    A következő évben már a Képzőművészeti Főiskolán, Pátzay osztályában volt.
    A tanulmányi osztály mulasztása miatt 1950-ben két évfolyamot behívnak katonának, őt is. A trehányságot politikai koncepciónak álcázva a T. O. úgy bújt ki a felelősség alól, hogy akikre semmiképpen sem lehet ráfogni, osztályellenség vagy a burzsoázia melegágya, azt a Szovjetunióba küldette.
    Minden télen tüdőgyulladás, súlyos influenzák; az egyetlen menedék az Ermitázs vasárnaponként. Innen nem lehet hazaszökni. Egyetlen naiv kísérletét államfegyelmivel torolta meg a minisztérium. Mégis hazajön ’56 decemberében, itthon diplomázik.
    Nagyon nehéz volt a szigorú, maradi akadémia után hazatalálni. Egy évig dolgozik úgy, hogy elkezdett szobrait súlyos puffanásokkal küldi a padlóra, csak úgy döng belé a ház, ha csak egy hajszálnyit is talál benne, ami az akadémiára emlékeztet. P. mester „mutatott neki utat” azzal a kijelentésével, hogy András, ma cselekvő szobrot kell csinálni… Akkor fogadta meg, hogy soha életében nem akar cselekvő szobrot csinálni. Egy darabig inkább indián nyílvesszőket gyártott és archeológiával kezdett foglalkozni, verseket írt.
    Végre 1957 végén magára talált, rájött a vésett érmészet ízére, és olyan sorozatokat kezdett el, ahol nem illusztráció a tematika, hanem önálló, saját gondolatsor, ezt fejlesztette plasztikai formák játékává. Így innen talált rá az éremre mint tárgyra (lásd: Pandora-szelence). Ehhez csatlakoznak kisplasztikái, az esernyős figurákból így bújnak elő a kis harcosok pajzsai, a félgömbök metamorfózisai.
    A velencei biennálé nagy megmérettetés: kiállított munkái egyharmadát megvásárolják, jó sajtót kap. Itthon azt is letagadják, hogy él.
    Valahogy sorsszerű, szorgalmát, szerénységét, jóindulatát elhallgatták. Megnyert pályázattal is járt úgy, hogy a háború alatt, tizenkét évesen, amikor selyemhernyót tenyésztett, naphosszat az utak menti eperfákat mászta. Egyre több levelet kellett összeszedni. Már csak néhány nap hiányzott, amikor a faluban kidobolták: a légiveszély miatt le kell takarítani a padlásokat. Minden munkája odaveszett.
    András a sérelmekkel sohasem törődött, örült, ha kinyújtott tenyérére rászálltak a lepkék, ha madarak vették körül, ha a kertben dolgozott. Az élet nagy ajándékának azt tartotta, ha néha sikerült olyan pillanatot találni, amikor megállt az idő körülöttünk és bennünk.
    Egyszer édesapja sebesült réti sast vitt haza a mezőről. A nagy kazal mellett tartották, míg meg nem gyógyult. Amikor eleresztették, a nagy madár sokáig visszajárt, a kertjük felett keringett.
    Emberek, réti sasok, onnan fentről vissza lehet-e találni?

Miklósi Mária