Labancz Borbála

színművész (1930. április 26–1990. augusztus 25.)

    Labancz Borbála vidéki színésznő volt. Nem zavarta a megkövesedett szemlélet, így élete nagyobbik felét vidéki színházakban töltötte – demonstrálva, hogy akad olyan művész is, aki nem törődik a hírnév kétes értékével, s nem adja fel művészi törekvéseit.
    A fordulat évében, 1953-ban végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. Hogy ennek ellenére megőrizte önismeretét és öniróniáját – erős és vidám egyéniségéből fakadt. A pályakezdő győri és kecskeméti évek évek után 1960-ban előtte is megnyílt a bevehetetlennek hitt főváros; az egyik legizgalmasabb színházi műhely, a Thália Színház elődje, a Jókai Színház szerződtette. Amikor Pestre érkezett, mindenki a Kecskeméten eljátszott Szent Johannájáról beszélt. Demeter Imre így örökítette az utókorra a fiatal színésznő kiugró sikerét: „A magvas, tömör, Shaw iróniáját s e drámát hevítő pátoszát kifejező, szép előadásban Labancz Borbála nagyon jól játszotta el Johanna szerepét. Éreztük benne a föld ízét, sugárzott belőle a megszállottság s ugyanakkor a megmásíthatatlan eltökéltség, mellyel csatázni indul a népért, a hazájáért. Egyszerű volt és természetes.” (Film, Színház, Muzsika, 1960. aug. 5.)
    Az ígéretes indulás után a Jókai Színházban mégsem teljesedett ki pályája úgy, ahogyan szerette volna. Hiába játszott el az Éjszaka királynőjét Maurice Maeterlinck A kék madár című színjátékában és József Jolánt Gosztonyi János Tiszta szívvel című művében. A középszerűségnek üzent hadat, amikor nem lett a fővárosi átlagszínészek társulatának örökös tagja, hanem elindult a rögösebb úton: 1964-ben Pécsre szerződött.
    Pécsett sorra eljátszotta a klasszikus repertoár vezető női szerepeit. Rögtön az első években megkapta Mária királynét (Victor Hugo: A királyasszony lovagja), Vaszilisszát (Gorkij: Éjjeli menedékhely) és Erzsébet királynét (Shakeapeare: III. Richárd). A kritika sem fukarkodott a méltatással: „A gyengéd, féltő anyai szeretettől az ölni tudó kegyetlenségig, a becéző kedvességtől az álomvilágba való tébolyult belefeledkezésig mindenre van színe” – írták játékáról.
    Labancz Borbála vidéki színésszé vált életformájában is. Pécs szellemi és művészeti életének éltető ereje megacélozta hivatástudatát, lokálpatriótává tette. Önálló estjein pécsi írók és költők műveit tolmácsolta.
    Harminc évet töltött a Pécsi Nemzeti Színházban. Harminc év kellett hozzá, hogy végre Jászai-díjat kapjon. A díjátadás egyben alkalom volt az összegzésre. A Dunántúli Naplóban megjelent írás így sorolta alkotásait: „(…) volt Giza a Macskajátékban, Akulina Gorkij Kispolgárok című darabjában, Whitefieldné a Tanner John házassága című Shaw-drámában; emlegetik Spiró György Nyulak Margitja című darabjában nyújtott alakítását csakúgy, mint Ivanovnát Csehov Cseresznyéskertjéből vagy Aase anyót a Peer Gyntből.” (1990. március 15.)
    Harminc év alatt Labancz Borbála színészi hitvallása sem változott meg: „Ha a költő természetes igénye az, amit Ady úgy fogalmazott meg, hogy »látva lássanak«, a színésznek százszorta inkább szüksége van rá, hogy megmutathassa, mi van benne” – nyilatkozta egykor, s ennek szellemében szinte élete utolsó pillanatáig a színpadon volt.
    Nekrológját a Film, Színház, Muzsikában Szakonyi Károly írta. A búcsúzáshoz Labancz Borbála egyik utolsó szerepének – Turgenyev Apák és fiúk című művében Arinát játszotta – mondataiból merített erőt: „Amikor Arina a fiáért aggódik, azt mondja a férjének: »Talizmánt kellene a nyakába akasztanom…« Mire a férje ingerülten: »Micsoda? Felvilágosult ember nyakába talizmánt?« De Arina makacs: »Az megoltalmazná a rossztól!«
    Bori nyakában a színjátszás volt a talizmán. Ez óvta őt, amíg csak a természet és az Isten megengedte.” (1990. augusztus 25.)

Gajdó Tamás