Raffai Sarolta

költő (1930. május 23–1989. szeptember 22.)

    Szokásomhoz híven előbb írtam róla, mint ismertem volna személyesen. Az Új Írásban és a miskolci Napjainkban – amelynek akkoriban főszerkesztőhelyettese voltam – a hatvanas évek második felében összehoztunk egy képzeletbeli csoportot azokból a költőkből, akik személyesen ugyan még nem is ismerték egymást, de a mi elképzelésünk szerint összetartozóknak érezhették egymást. Nem a beszédmód azonossága, de tematikájuk alapján. Akkor úgy mondtuk: beszédmódjukban különböznek, de egyforma témákról szólnak.
    Először mondjam el, kik voltunk ez a mi. Bata Imre Debrecenből épp akkor Szegeden át Budapestig a politika által „át-átirányított” veszélyesnek minősített kritikus, Farkas László, az Új Írás versrovatvezetője, Juhász Ferenc máig bizalmas barátja, Serfőző Simon, a Napjaink versrovatvezetője, maga is nagy ígéretű ifjú költő és jómagam. És kiket hoztunk össze Hetek csoportnév alatt? A velem közel egyidős Buda Ferkót és Ratkó Jóskát, a gimnáziumban felettem lévő osztályba járt Kalász Lacit, aki ekkor már Szalonnán tanítóskodott, a nálunk fiatalabb Ágh Pistát és Bella Pistát, no meg Serfőző Simont. Raffai Saci volt közöttük a legidősebb. Ő akkor Uszodon volt fiatal tanítónő. Egy életrajzi véletlen válogattatta őket egybe: közel egy időben jelent meg első verskötetük. Hatójukat egyszerre mutattam be az Új Írásban. Kalász Lászlónak később jelent meg kötete, de őt a tájegységi barátság, no meg kiemelkedő tehetsége számíttatta közéjük.
    Mi volt bennük a közös mégis? A falusi származás és ahogy az akkori faluról beszéltek. Ma azt mondanánk, ellenzékiek voltak, akkor úgy fogalmaztunk: elkeserítette őket a falusi Magyarország elmaradottsága. Ma tudom – persze akkor is tudtuk, csak nem mondhattuk ki egyértelműen –, abba a kétségbeejtő helyzetbe születtek bele, amely a paraszti összetartozás nagyszerű hagyományait hatalmi eszközökkel szétverte, szertezüllesztette azt az erkölcsi erőt, amely ezredéven át fenntartotta a nemzetet. Az előttük járó nemzedék, mestereik, Juhász Ferenc és Nagy László költészetében ez a drámai folyamat visszhangzott a maga tragikus drámai sűrítettségével. A Hetek már kész helyzettel szembesültek, Ágh István metaforájával: az újkori várrommal. A kritika bemutatta őket, legveszélyesebbnek nyilvánított verseiket óvatos apológiával szalonképessé tette, de a két folyóirat szabadon engedte felszólalásaikat. Legjobb, legemlékezetesebb verseiket a hatvanas évek közepén írták: az úgynevezett konszolidáció éveinek ellenállását ezekből a verspublikációkból lehetne történetileg visszakeresni. Fénykoruk a csehszlovákiai intervenció utáni időkig tarthatott, ami ezt követte, az egy egyetemesebb európai ellenállásba torkollott, akkortól már a baloldal általános válsága számítódhat. Ezt követően a Hetek baráti együttessé alakult, és különböző csoportosulásokba kapcsolódva élte tovább életét.
    Raffai Sarolta versei – főként az anyaság, sőt a szülés folyamatának leírásával – egyedi színként simult ebbe a csoportos életmódvizsgálatba. Versei mellett neki sikerült regénnyel is országos ismertségre szert tennie. Az Egyszál magam belerobbant etikai lázadásával a korabeli langyvizű közérzetbe. Amikor minden személyes válságot, hatalmi erőszakot az erőltetett nyugalom álorcájával próbálták elfedni, Raffai könyve belesikoltott ebbe a csendbe. Drámai erővel (utóbb drámát is írt belőle) mondta ki: hazug a látszat, nyugtalan a nyugalom. Hatása olyan átütő erejű lett, hogy nem lehetett az író személyét sem megkerülni.
    Későbbi korai összeomlása is ebből következett. Az író tudata mindvégig az ellenzékiséget érlelte önmagában. Közben közéleti funkciói – képviselőség, parlamenti alelnökség, múzeumi főigazgatóság – megterhelték lelkiismeretét. A hatalomról mindig úgy beszélt, hogy azok. De nem vette észre, hogy már ő is azok közé tartozik. Ez a tudatbeli kettősség egészségét is felőrölte. Későn, súlyos betegen vonta le csak a következtetéseket. Szimbolikusan a varsói puccs másnapján, amikor kiszavazták az írószövetség választmányából. Ekkor megszakított minden közösséget a hatalommal, de erejéből már csak annyira tellett, hogy visszavonultan készüljön fel betegsége végkifejletére.
    Tragikus sorsa ellenére utókora fel kell hogy figyeljen az általa megfogalmazott jajkiáltásokra, nemcsak történelmi tettként, hanem poétikai értékként is megmaradó legfontosabb írásaira.

Kabdebó Lóránt