Galgóczi Erzsébet

író (1930. augusztus 27–1989. május 20.)

    A formálódó írói életmű hívévé én a Pókháló című kisregény megjelenése után, 1972-ben váltam. E mű tragikus sorsú hőse egy jó szándékú, hozzáértő, agyonhajszolt téeszelnök, aki azzal vigasztalgatja családját s önmagát is, hogy „ez a hét még nehéz lesz”, aztán majd kissé fellélegezhetnek, több lesz az idő egymásra. De mindegyik elkövetkező hét megmarad nehéznek, sőt egyre nehezebbnek, mert ez az ember helyt akar állni, elvégezni minden rábízott feladatot, s úgy, hogy nyugodtan nézhessen szembe azokkal, akik őt vezetővé választották. Sok a rejtett önvallomás e hős alakjában. A hetven éve született Galgóczi Erzsébet is feladatcentrikus volt egész életútján, s mindvégig az írói felelősségérzet hatotta át. S bizony az ő számára is nehéz volt minden egyes hét, egészen 1989-es, váratlan haláláig. Egyik elbeszélésének címét idézve „kőnél keményebbé” kellett válnia ahhoz a ménfőcsanaki parasztportáról induló fiatalnak, hogy az ötvenes–hatvanas évek szelíden fogalmazva is ellentmondásos viszonyai között olyan író legyen, aki az igazságkeresés megszállottja. Mert hiába hirdették azidőben, hogy az alkotó minél közvetlenebbül ábrázolja a korabeli valóságot, ha valaki ezt komolyan vette, mint ő is, annak folytonosan szembesülnie kellett a kéziratok visszaadásával, a „jóakaratú” cenzorálással, a politikai megbízhatatlanság vádjával. S hiába kapott háromszor József Attila-díjat, majd 1978-ban Kossuth-díjat, bizony még a nyolcvanas évek közepén is előfordult, hogy félbehagyatták egy tévéjátékának a forgatósát, mert egyes Győr megyei vezetők találva érezték magukat. Nem egészen oktalanul egyébként, hiszen a forgatókönyv alapjául egy valóban megtörtént eset szolgált, de hasonló máshol is megtörtént, illetve megtörténhetett volna. Olykor az irodalom „utánozza az életet”, olykor fordítva. Galgóczi Erzsébet a riportnak, az irodalmi szociográfiának, az elbeszélésnek, a regénynek egyaránt mestere volt. Elsősorban a megélt jelenkor foglalkoztatta, így rendre tabukkal kellett szembesülnie. Az erőszakos téeszszervezésekről, a kiskirályokról, a hatalommal való visszaélésről, a Rákosi-korról, 1956-ról írt a belső alkotói kényszernek engedelmeskedve és a megértő szépítést mindig elkerülve, hiszen az igazat akarta kifejezni. Az a fajta közvetlenebb valóságábrázolás, amelynek ő egyik, aligha vitatható teljesítményű nagymestere, a jelenkorban, s főként a halála óta eltelt évtizedben egyre ritkábban járt útja a magyar irodalomnak, s ennek egyik oka az efféle szemlélet és poétika tudományoskodó lesajnálása, ódivatúvá minősítése, még visszamenőlegesen is. Akadnak ugyan hatékony ellenpéldák, mégis, ha megadatott volna számára az, hogy megélhesse a kilencvenes éveket, bizonyára ő lehetett volna e korszak változásainak egyik leghitelesebb szavú megörökítője mind a manapság sajnálatosan kevés szociográfiában, mind epikában. Mert bizony ma is minden hét nehéz a hősök számára, s azóta is tragikusan végződik számos életút. Amiként tragikus Galgóczi Erzsébeté is a pálya csúcsán történt hirtelen félbeszakadással. S ezt feloldani csak az utókor képes azzal, hogy nem elfeledi, hanem olvassa, újraolvassa a műveket. Nemrég jelent csak meg a Vidravas első csonkítatlan szövegű kiadása, s egészen friss egy novellaválogatás a Millenniumi Könyvtárban. Erősen remélem, hogy lesznek újabb olvasói is az életműnek, igazolva, hogy maradandót sokféleképpen lehet írni, s az értő utókor nem a divat, hanem az érték alapján ítél.

Vasy Géza