Száraz György

író, esztéta, színműíró (1930. november 3–1987. december 29.)

    1999. november 3-án különös költői est volt a budavári Litea Könyvesbolt irodalmi szalonjában: három különböző évben, de egy napon született költőt ünnepeltek, Buda Ferencet, Döbrentei Kornélt és Marsall Lászlót. Születésnapja jogán még valaki köztük lehetett volna; de nem volt ott. Nem lehetett. Tizenkét éve, nagyon fiatalon, 57 éves korában meghalt.
    Jövőre lenne 70 éves.
    Száraz György.
    Művelt, vitákra méltó és ingerlő tanulmányait, esszéit, melyek főképp a Valóságban, a Kortársban, a későbbi Históriában jelentek meg, előbb ismertem, mint őt magát. Az 1848–49-es szabadságharcról, annak főként a ’70-es évekbeli középiskolások siralmas történelmi tudatát tükröző látlelete, a Nagyszerű halál, vagy a magyar oktatás akkori jelenéről és jövőjéről szóló röpirat izzású esszéje, a Semper Reformare ugyanúgy értelmiségi közizgalom volt, mint a későbbi híres Egy előítélet nyomában vagy a Ion Lancranjan magyarság-vádjait érvekkel, higgadtan visszautasító válaszirata, az A sorközösség nevében. Egyszóval közelebbi megismerkedésünk idején, 1978-ban már amolyan legendás alak volt, olyan író és gondolkodó, akinek szavára nagyon sokan odafigyeltek.
    Ettől kezdve sokat voltam vele együtt, részint az ÉS szerkesztőségében, ahol majd tíz évig dolgoztunk egy szobában, részint igazi „munkaasztalunknál”, a „Talpi”-ban, a Nimród talponállójában vagy éttermében. Legtöbbször talán legjobb barátjával, Páskándi Gézával ültünk együtt hármasban, s jól emlékszem kardélre menő vitáik hangulatára és hangszínére. Ezek rendszerint valamilyen történelmi vagy társadalmi folyamat apró részletei közül forogtak; ma is hallom Géza mackós dörmögését és Gyuri föl-fölizzó, egyre hevesebb, s így egyre vékonyuló tenorját. Nagyon szeretett vitázni, és csökönyösen, a végső szóig, mondhatni, az utolsó leheletéig védte a maga igazát. Szenvedélyes volt, élesen fogalmazó és néha bántó is. Néha, egy-egy pillanatra elismerte a másik igazát, hogy aztán rögtön egy újabb érvvel, egy újabb, szinte a levegőből előkapott ténnyel, adattal cáfoljon, és újrakezdje. Hihetetlen memóriája és még hihetetlenebb adattára volt: cikkek, jegyzetek, kivágott újságcetlik, tanulmányrészletek, ósdi kalendáriumok etc. Vitairatai, de alkalmi publicisztikái „megírási módszeréről” is járta a szerkesztőségben, hogy annyi adata, cédulája van egy-egy témakörhöz, hogy amikor okadatolnia kellett valamit, egyszerűen szétszórte fecniit a szobában, körbe sétált, s amire meztelen talppal rálépett, azokat használta fel. Az igazság persze más volt. Ez az életet szerető, látszatra bohém ember, mint egy igazi katona, mint példaképe, Pálffy György, a tábornok, egy dolgot vett komolyan, a feladatot és a hűséget feladatához. Azt, hogy hogyan lehet valamilyen kiutat találni a rá, az íróra is bízott kis csapat, a magyarság történelmi útvesztőiből. Erről szóltak drámái, tanulmányai, esszéi, publicisztikái. Erről szólt sajnálatosan rövid élete.
    Azt hiszem, sokaknak hiányzik.
    Azt hiszem, nagy szükség lenne rá ma is.

Bella István