Szerettem a nedves füvekben gázolni meztélláb, hajnalok hajnalán a Bükkben, táborozáskor. Szerettem a kősivatagi didergős esti lehűléseket Eilátban, s boldog volt bőröm minden négyzetcentimétere, ha pucéran érte a szabad levegő. Az Éden is megkísértett a maga földi földönkívüliségében fiatal izmaimban kódolt ajándékával, a futással, melyben a megilletett a lebegés, a megkönnyebbedett gravitáció. Jó volt a legeslegelső pillanat, amikor anyám összeillesztette két tenyeremet imádkozásra. A kisgyerekkori bizonyosság, hogy van kegyelem, hogy velünk nem történhet baj… jó volt csimpaszkodni, fára mászni, futni, villamosütközőn utazni a föld fölött, és az ég alatt lebegni az első vetődéses labdafogásban. Jó volt a szájherfli első fémízű érintéséből a C-dúr skálát kicsalni, ujjaimat a furulya kerekded nyílásaira helyezni, mezítelen, kérges talpamat tarlón csúsztatni, kertvégből tököt lopni, kibelezni, szem-, orr- és szájnyílást vágni, gyertyával kivilágítani, s jó volt a kézfejemre csöpögő forró stearin érzete. Ragyogott-e szebben a csillagos ég, mint hanyatt fekve szalmán, saroglyában? Adott-e ritmust szebbet bármely zenemű, költészet, mint a szekér elébe fogott két szürke meg-megdobáló tompora, van-e földközelibb érzet, mint hogy átfogod a ló nyakát? Lobogott-e veled álmaidban is vérbőbb üstökös? Mi más tette, tehette életté hetven évedet, mondd?
Jó volt azt hinni, hogy az alkotás fontos, és hogy vannak kibányászható lelki, szellemi értékek bennem. Érdemes volt élni érettük, a nőkért, akik figyelmüket adták, akik szerettek, akik épp azzal, a szeretettel alkottak, az emberi lét lényegét valósították meg. Ki balekként hittem a jövőben, s küzdöttem érte, nem bánom, hogy nem az ördög balekja lettem, hogy nem én üldöztem, hanem engemet üldöztek. Hogy a bosszú nem foglalkoztatott. Hogy a természeti indulat energiáit a szép fogalmában átirányítottam. Jó volt, hogy Istenben való teljes napfogyatkozásomat a holokausztomból életem során sugarakként vethettem vissza.
A juhász botot farag. Díszíti, hogy szép legyen, és bicskája élén, annak hegyén oldódik szomorúsága. A faragás gyógyír a bántalmaira, de úgy is. akkor is gyógyír a maga módján, ha jóban van a világgal; s a lelki örömét tárgyiasítja vele. Jutott nekem ez is, az is: szegénységbe születés, szüleim válása, a halálos bűn, hogy zsidónak születtem, a csaknem teljes családom vesztése, a fonák fölszabadulás utáni zsidó öntudat, új haza, honfoglalás – a cionizmus bélyege, 1956-os lelkem ambivalenciája, és megadatott, hogy számomra, ki disszidensként nyilvántartva létezhettem – a Kádár-kormány hozott relatív fölszabadulást. Hogy milyen nyomorúságos volt végül is, az is, amire azt mondom ma, hogy megadatott?! Nem tudtam, nem éreztem. Ha nem lett volna a vers mint a fizikai kórba torkolló lelki salakok kioldója, mint gyógyszer, hogy is maradhattam volna lélekben?!
Hála a bibliabeli prófétáknak, hála a magyar költészetnek, hála hiedelmemnek, hogy a vers fontos: már amit az alkotó igyekezetnek lehet nevezni, versről versre segített életben és lélekben maradnom. A vers életemben a túlélés egyik formája. Nem az a vers, amit már megírtam, hanem az a vers. ami készülődött, ami csak vágy volt. Enyhítette a családi szegénység szégyenét, származásom szégyenét, mindig fölmutatott valamicskét abból a valakiből, aki lenni szerettem volna. A vers tanított, művelt, mint forma formált, mint szerkezet iskoláztatott, és tartalmi különbségeket mutatott ki. Tévútjaim, téveszméim kritikusa volt. Gyógyszer, mit az érzelmi megismerés temérdekéből desztilláltam.
Jó volt, hogy megtanulhattam:
A költészet nem cél, hanem eszköz, hogy túléljem a megpróbáltatásokat, gyilkos félelmeket és feszültséget oldjak, örömöt levezessek. Családi dráma, származás bűne, a disszidálás „bűne”, a hányattatás és az ötvenes évek kataklizmájába kerülés. 1956 lélekrázó zsidó ambivalenciája bennem, a vélt után a már tényleges felszabadulás. A gazdaságpolitikába való menekülésem ellenzékisége, a rendszerváltás lélekrendítő szociális mellékhatása – sorra megöltek volna, ha rengeteg bajomat, bűnömet ki nem éneklem a versben. Ennyi az életem. Egy marék költői hamu.
