Mindig is gyötrődve írtam önmagamról, de ez az írás végképp nem akar megszületni, mint ahogy én sem azon a hideg napon. Dühömben talán, farral is jöttem a világra kilencedik gyereknek, félig élettelenül; aztán csak megmaradtam. Egy bolond szomszédunk meg is kérdezte apámat: minek ez már nektek? A kérdés azóta is nyitott.
„Úr ír!” – ez volt az első magyar tőmondat, amire tanyai iskolám megtanított. Én paraszt voltam – és tót! Magyarrá lettem, de sem paraszt voltomat, sem tótságomat nem tagadtam meg azóta sem. Erről vall A szavak udvarát kutatom című esszém és az Áchim L. Andrásról szóló drámám – a Torzó Messiás – is, amelyet 1981-ben a Gyulai Várszínház mutatott be.
Egy zárt tanyai vegetáció dobott az igazság és hamisság két pólusa között hányódó, vértől és árulásoktól szennyes XX. század szérűjére, hogy álljak helyt benne emberien. E században, amelynek görbe tükrében fölborult valami ősi rend, hogy új arányok mérjék a tudatot, és amelyben az apokalipszis rémségei napjainkban is újra kiteljesedni látszanak.
Az irodalommal való találkozásom mondhatnám „genetikus”, hiszen ahonnan őseim származnak, a Közép-Felvidékről, öt Filadelfi nevű írót is számon tart egy 1931-ben megjelent irodalmi lexikon. Emil Philadelfynak magam is vendége voltam, két dedikált kötetét őrzöm könyvespolcomon. Ő 1903-ban született, s tökéletesen beszélt és írt magyarul. Némi öniróniába hajló derűvel mutatta a „kutyabőrt”, amelyet valamelyik honorácior őse kapott 1692-ben. Az én első tudott ősöm 1735-ben jött parasztkarriert csinálni Csabára; egyházi anyakönyvek szerint még egy sor utóda y-nal írta a nevét.
Itthon vagyok, akárhol vagyok is a Kárpát-medencében…
Hidakat lehet robbantani. Egyszerű. De építeni! Megköszönöm itt is a sorsomnak, hogy íróként, fordítóként – és az Új Auróra alapító főszerkesztőjeként mintegy másfél évtizedig – szolgálhattam azt a hídépítő munkát, amelyet folyóiratom következetesen bizonyított számról számra. Ez a misszió még jórészt földolgozatlan, de egy-két érdemes név (Béládi Miklós, Fodor András) már hitelesítette, amit itt leírtam.
A lehetetlent próbáltam lebírni én is; egy soknyelvű tájegység ajkát akartam megnyitni valami közös, mindenki számára érthető szóra. A szavak udvarát futattam; felejthetetlen élményként őrzöm holtomig Babits, Tóth Árpád, Juhász Gyula számtalan sorátpallérozásra szoruló érdességem csiszolóit; József Attila szívet bénító bús tekintetét: „Jaj, szeressetek forrón, szilajon…” És egyáltalán a magyar irodalom egészének a társadalmi kérdések iránti elkötelezettségét Balassitól Illyés Gyuláig.
Ahogy a kisebbségbe szorult népek fölött a hatalomtól részegen meghúzott művi határok, úgy vonultak el fejem fölött az évtizedek s az eszmék, s most itt állok megderesedve, szedett tőkeként, pőrén az élet végső peremén. Nem sajnálom magam, mert belül végigéltem mindent ebben az etnikai kaleidoszkópban, ami történt. Ám egyre neuralgikusabban reagálok már a jelen történéseire, visszaemlékezve arra a malomútra, amelyet megtettem – úgy tűnik, hiába, körbe-körbe…
Nem kísért már hiúság, álom; Lucifer sem csábit több bűnre, s az Úrjézus is mintha kiejtette volna kezéből az ostort, pedig a kufárok egyre alattomosabban és szemtelenebbül settenkednek vissza a szentek szentjének előcsarnokába, és kiárusítanak mindent. Eszményt, álmot, idillt. Egyre gyakrabban önt el a keserűség, s ha már sok volt a véres hír és betű, a fáskamrába menekülök, s vágom a fát… Gyantaillat terjeng baltám nyomán; a bölcsőm illata s a koporsómé.
S ha mégis fölsejlik olykor a nap, az legkisebb unokám szemsugara.
