A Viharsarok és a Sárrét ölelkezéséből születtem, az Újiráz határában elterülő Kótpusztán. A latin szertartású váradi káptalan Újirázt 1910-ben azzal az ígérettel alapította a bihari határszélen, közvetlenül a Sebes-Körös mellett fekvő daruszigeti birtokán, hogy egy évtized leforgása alatt tíz köblös földet ad el részletfizetésre minden telepesnek. Jöttek is a telepesek: apai nagyszüleim a Viharsarokból, Meggyesbodzásról, anyám szülei pedig a Sárrétről, Endrőd határából. A nemes káptalannak persze esze ágában se volt eleget tenni a szerződésnek, hiszen elvesztette volna napszámosait és summásait.
Apai nagyapám volt a falu bírója 1934-ben. Azt képzelte szegény, hogy jogállamban élünk, és beperelte a káptalant. A káptalan ügyésze viszont szervezkedésért indított ellene eljárást. Nem sokat törvényeskedtek, a falu okulására teljes vagyonelkobzásra ítélték családunk utolsó istenfélő és törvénytisztelő tagját.
Első emlékeim: feketén ragyognak a kakastollak, villognak a szuronyok, két csendőr tizenkét papi béressel hordatja ki elkobzott házunkból minden ingóságunkat. Nagyapám soha többé be nem tette a lábát a templomba, imáit is rövidebbre fogta. Mielőtt asztalhoz ült, mindig csak ennyit mondott: „Én Istenem, azt is tudott, hányan vagyunk, azt is tudott, mit akarunk. Ámen.”
Apám is emelt fővel fogadta a csapást. Huszonöt hold földet művelt meg egyedül Varga Gábor vésztői gazda kótpusztai tanyáján. Szép, szilaj lovakat és szelíd, jól tejelő teheneket tartott, kondaszámra nevelte a disznókat. Ő volt Kótpuszta egyetlen gazdálkodója, aki újságot járatott és könyveket vásárolt.
1949-ig a gyulai tanítóképzőben tanultam, majd a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar szakán folytattam tanulmányaimat. 1950-ben ösztöndíjjal Szófiába utaztam, ahol 1953-ban bolgár nyelv és irodalom szakon szereztem diplomát. Jelenleg a szófiai Ohridai Szent Kelemen Egyetem vendégtanára vagyok.
Fél évszázada kényszerű szerelemben élek a bolgár irodalommal. Negyven kötetre való bolgár regényt, elbeszélést és drámát fordítottam, kilenc költői és prózai antológiát válogattam és szerkesztettem, háromszázegynéhány cikket, tanulmányt írtam a bolgár irodalomról, Bolgár-törökök és magyarok című könyvemre megkaptam a tudományok doktora fokozatot. Clemanceau írja egy helyütt: a román nem nemzeti hovatartozást jelöl, hanem foglalkozást, mai szóval businesst. (Bizonyára tudta, hogy miért vélekedett így, hiszen ő adta nekik Erdélyt.) Én viszont meggyőződtem arról, bolgaristának lenni nem business, hanem nemzeti hovatartozás kérdése.
Nem írhatsz évtizedeken át úgy egy népről, hogy közben tartod a distanciát. Nem kőből van az ember szíve, de még ha abból lenne is, a kő is áttüzesedik. Korpa van annak az embernek a szíve helyén, akiben nincs beleérzés, aki képtelen tárgyával azonosulni. Turgenyev Tolsztojnak egy lóról szóló elbeszélését olvasva, így kiáltott fel: „Lehetetlen, hogy ön, Lev Nyikolajevics sohasem volt ló!”
Fél évszázada oly mélységesen belém ivódott a bolgárság sorsa, hogy számomra is az lesz a legnagyobb elismerés, ha egy olvasóm felkiált majd: „Lehetetlen, hogy ez a Juhász Péter sohasem volt ló!”
