Berek Katalin

színművész, előadóművész (Makó, 1930. október 7.)

    „Katinak szerelmes barátsággal, aki talán nem is tudja, hogy micsoda hálára kötelez – nagy magyar művész, és már nem is tud meghalni soha. Bpest, 1966. június 3. – N. Laci”
    Nagy László dedikálta így Arccal a tengernek című kötetét. Akkor már három éve mondtam a verseit. Előttem senki… utánam az egész ország. 1948-tól 1958-ig nem mondtam verset, mert a főiskolán az osztálytársaim eldöntötték, hogy csak verset tudok mondani. Aztán 19 éves koromban kaptam két óriási fiúszerepet az Úttörő Színházban, melyek cirka 120 előadást értek meg, és akkor jött a következő bélyeg: „Sajnos ez nem nő…” 1958-ig az is bebizonyosodott, hogy fiút, lányt, démoni nőt, öregasszonyt egyaránt hitelesen alakító színésznő vagyok, majd később az is, hogy mint előadóművész is egyedi, senki által azóta sem utánozható.
    Számomra ez nem is volt kétséges, hiszen óvodáskorom óta tudtam, hogy közöm van az emberek boldogításához; mert nekem a színház minden területe – játék, rendezés, írás, tanítás stb. – a boldogság maga!
    Leginkább József Attila, gyerekkorához hasonlítható az enyém. Apám kétéves korom után halálos beteg lett, szív– és tüdőasztmával gyakorlatilag mellettem haldoklott. Közben anyám a harmincas évek válságában megpróbált munkát találni, eredménytelenül. Öten voltunk testvérek, én volt a legkisebb. Négy és fél éves koromban meghalt apám, engem tanyára adtak. Majd végre iskoláskorú lettem, így bekerülhettem a szegedi árvaházba. Ott voltam 14 éves koromig. Az árvaházi évek egyetlen gyönyörűsége számomra a színészet volt. Anyák napja, húsvét, karácsony, egyházi ünnepek stb. nekem mind-mind szereplési alkalom volt. Még a színháznak is kiadtak gyerekszereplőnek.
    Senkinek sem mertem elmondani, hogy színész leszek. Az árvaházban azt hazudtam, hogy cipőfelsőrész-készítő. Anyámnak, hogy boldog legyen, azt mondtam, tanítónő, de mindig tudtam, hogy színész leszek. 1944-től 1947-ig megállás nélkül játszottam és szavaltam. Egy alkalommal – nyár volt, 16. évemben jártam akkor – Balázs Béla lent volt Szegeden, bemutattak neki, mert beszélni akart velem.

Kálmán György partnereként Gyurkó László Szerelem című előadásán

    Előadás után azt mondta: „Azon nyomban induljon, kislány, Budapestre! Ingyen kollégium van, biztos felveszik, ezt én, aki láttam agát, mondhatom…” Azt feleltem, csak a jövő nyáron megyek, mert a cipőre és a télikabátra valót meg kell keresnem. A következő nyáron anyám iszonyatos sikolyai közepette elindultam Budapestre, ahol eladdig sosem jártam; megtaláltam a kollégiumot, és felvettek a főiskolára Gellért Endre osztályába. Imádtam őt és még néhány tanáromat, rendezőmet nagyon szerettem: Egri Istvánt, Ascher Oszkárt, Apáthi Imrét, Várkonyi Zoltánt, Marton Endrét, Both Bélát.
    Elérkezett számomra a boldogság kora, 1952-ben a Nemzeti Színházhoz szerződtettek. Csodálatos kollégák vettek körül, egyetlen nevet sem akarok felsorolni, mert véletlenül sem szeretnék kihagyni senkit. Itt tudtam meg, hogy nekem a SZÍNHÁZ az igazi családom.
    A színházi mellé a privát családot 1958-ban találtam meg, ekkor kötöttünk házasságot Zolnay Pál filmrendezővel. János fiunk 1959-ben született. Pali nemcsak egyetlen gyermekem apja volt, hanem igazi szellemi és munkatársam egészen 1995-ben bekövetkezett haláláig. Életem kiteljesedett, színházamban havi 30 előadást játszottam, nem beszélve a rádióról, televízióról, pódiumról és a filmről.
    Termékeny évek voltak, de 1964-ben valami eltört.
    Ifjúságom Nemzeti Színházának utolsó előadása Shakespeare Lear királya volt, én játszottam benne Reagant. Mindenki azt mondta, hogy ősszel egy nagy búcsúelőadáson ismét találkozunk, én nem hittem, és igazam lett. Ősszel felrobbantották a Nemzeti Színházat.
    Ezek az évek érlelték meg bennem, hogy a színházteremtés több ága is érdekel, beleértve a pódiumot, amit akkor már magas fokon műveltem. Felfedeztem, akkor még ismeretlen fiatal költőket, és egyre inkább izgatott egy új színház alakítása.
    1970-ben létrehoztuk a 25. Színházat, melynek még a nevét is én találtam ki. Életemben először Németh László engedelmével írói munkába kezdtem, s így színpadra állítottam és eljátszottam a Gyász című monodrámát. Ebben a színházban rendeztem, játszottam, és sok amatőrrel dolgoztam, akik közül többen a szakma kiválóságai lettek.
    Olyan voltam, mint egy faltörő kos, megelőztem a koromat.
    A 25. Színház létrehozásakor megteremtett légkör, amiben hittem, sajnos lassan felbomlott negyedik évben eldöntöttem, hogy ez már nem az én világom, 1974 őszén visszamentem a Nemzetibe…
    Remek szerepeket kaptam, de a színházteremtésről örökre le kellett mondanom.
    „Mozgalmas évek” következtek a Nemzetiben: igazgatók jöttek-mentek… Az ott töltött utolsó két évben rossz volt az életem…
    Azon gondolkodtam: 55 éves leszek, aki eddig nem ismerte meg a nevemet, az már soha nem fogja. Most van itt az ideje, hogy vidékre menjek – és noha a szerződtetések csak március végén kezdődnek, 1985. január 4-én leszerződtem Győrbe.
    Kellemes csalódás ért, nagyszerű évek következtek: Dürrenmatt, O’Neill, Madách, Sartre, Molnár, Németh, Örkény stb.
    Ismét megtaláltam a családias színházi légkört, és ami külön megdöbbentett – helyi közönség megkülönböztetett szeretetén túl –: előadásaim országos visszhangja.
    Azt azonban ki kell mondanom, hogy amiért egész életemben energiát és erőt nem kiélve küzdöttem, arra. már nem volt szükség.
    1993. július 9-én aggvérzést kaptam.
    Harag, keserűség nincs bennem, új szemmel nézem a világot.

A Nemzeti Színház (1952–70 és 1974–85) tagja, alapító tagja a 25. Színháznak (1970– 74), rendez, ír. A győri Kisfaludy Színház (1985–91), majd 1991-től a kecskeméti Katona József Színház művésze. Fontos része pályájának a színésznevelés, a pódium, a tévé, a film.
Díjak: Farkas–Ratkó-díj (1954); Jászai Mari-díj (1957, 1963); SZOT-díj (1967); érdemes művész (1970); Radnóti-díj (1973); Madách-díj (1987); kiváló művész (1988).