Gyermek- és kamaszkoromat Rákoshegyen, az akkor még önálló községben éltem meg. Apám – szibériai hadifogságából hazatérve – a Posta Takarékpénztár tisztviselője lett, jó munkaszervező volt, ezért osztályvezetőt csináltak belőle, aztán valamikor 1946 után többé nem tartottak igényt a munkájára. Családunk vallásos volt, katolikus, engem a budapesti piaristák gimnáziumába írattak be, akiknek minden tekintetben nagyon sokat köszönhetek. Ott volt osztálytársam és lett jó barátom például Andorka Rudolf, aki evangélikus volt (én meg, ahogy mondogatni szoktam, vagabundus).
Andorka és a magam pályája az 50 évnél is régebbi érettségink után gyökeresen másképp alakult, noha végül mindketten az akadémikusságig vittük. Andorkáékat ugyanis kitelepítették, engem pedig – noha pótérettségi előtt álltam, mert fizikából megbuktam – fölvettek az ELTE bölcsészkarára. Ez úgy esett, hogy akkor már egy éve tanultam kínaiul, s a fölvételi vizsgán (Isten bizony, véletlenül) nálam volt a Zsen-min zsi-pao néhány példánya; megkérdezték, mi az, én megmondtam, és óhajukra lefordítottam nekik a kínai polgárháború legújabb híreit, amelyek persze potyakönnyű szövegek voltak. Így aztán fölvették a volt piarista diákot. Rudi az én egyetemi éveim alatt előbb kitelepítésben, aztán végül újra fölvett egyetemistaként tette a dolgát. S barátságunkon, amely haláláig tartott, mindez mit sem változtatott.
Már a piarista gimnázium államosítása előtt is érdeklődtem a marxizmus iránt, amelyről azelőtt semmit sem tudtam. Szüleim nem politizáltak, de azért abban biztosak voltak, hogy a fasiszta Németország a háborút nem nyerheti meg. Aztán valóban, jöttek a győztesek, akiket – noha mindent megtettek velünk is, amit másokkal – sohasem gyűlöltünk. Aki pedig, hacsak nem volt már régen kialakult világnézete, akkor nem érdeklődött a győztes nagyhatalom ideológiája iránt, az szerintem nem volt gondolkodó ember. A kezembe kerültek Lukács György művei, s lenyűgözött a filozófus óriási tudása, bámulatos olvasottsága. (A propos: az államosított iskola osztályfőnöki órájában épp Andorka tartott előadást Lukács A történelmi regény című könyvéről.) Később a sztálinista marxizmus–leninizmus brosúráit is elolvastam, de ezek többsége nem érintett meg, legfeljebb Marx és Engels művei, amelyeket később németül tanulmányoztam. Azokból sugárzott az a hatalmas tudás, amely Lukács György írásaiból is. Így aztán fokozatosan – sinológiai elkötelezettségemet soha nem feladva, nem is szüneteltetve, hanem éppen azzal szoros kapcsolatban – Marx-kutató is lettem, rábukkantam az agyonhallgatott, sőt antimarxistának minősített „ázsiai termelési mód” marxi fogalmára, majd sok más olyan elméleti kérdésre, amelyeket a „marxizmus–leninizmus” el akart temetni. „Szövegmagyarázó”, vagy inkább -újraértelmező tevékenységemből semmit sem kell szégyenlenem ma sem.
Még nem politizáltam, amikor 1946 táján Rákoshegyen beléptem a FISZ-be, a Kisgazdapárt ifjúsági szervezetébe, ott voltak a barátaim, s ott volt lehetőség színvonalas kulturális tevékenységre. Az a párt egyébként egészen más volt, mint a mai. 1949-ben – emlékezetem szerint – az ELTE bölcsészkarának akkori légkörében kommunistának éreztem magam; aztán persze sok minden történt, reformok, írószövetségi és más események. 1956 októbere az Iparművészeti Múzeumban ért, amely nem akármilyen helyen volt, s ahol háromszor választottak meg a Forradalmi Bizottság tagjának, az pedig elnökének. Utána fegyelmi, én elhagytam a múzeumot, lektor lettem az Európa Könyvkiadóban, ahol a kínai és más keleti könyvek fordíttatásában, fordításában és kiadásában kezdeményező szerepet játszhattam, mellesleg műfordítói munkához juttatva kiváló költők egész sorát, akik akkor nemigen publikálhattak. A közülük még élők jól emlékeznek erre ma is.
Később, minthogy a marxizmus továbbra is a legkomolyabban érdekelt, jelentkeztem az MSZMP-be, ahová eleinte persze nem vettek föl, majd 1962 táján igen, anélkül hogy ’56-ot valaha is meg kellett volna tagadnom. Pártbeli tisztséget egészen addig nem viseltem, amíg, nagy meglepetésemre, a KB tagjává nem választottak. Ezt a történetet még érdemes elmesélni. 1988-ban épp Kínában voltam (Cseres Tiborral az írószövetség képviseletében), amikor egy reggelink idején odalépett a pincér, hogy engem keres a magyar nagykövetség. Két lépésre egy paraván mögött volt a telefon, odamegyek, s a nagykövet azonnali választ kér, vállalom-e jelölésemet a KB tagjának. Széthúztam a paravánt és megkérdeztem Cseres Tibort, mi a fenét válaszolhatnék innen, Pekingből. Vállald, mondta azonnal Cseres, és beláttam, igaza volt; onnan más választ nem adhattam. Ha itthon ér a kérdés, talán elkezdek alkudozni, nem politikai érvekkel, hanem például szakmai (sinológiai) munkámra hivatkozva. Igenlő válaszom után megtörtént a megválasztásom, óriási szavazatszámmal, s családom tagjai majd lefordultak a székről, amikor a tévéből értesültek a dologról. Ezután egy lidércnyomásos nem egészen egy év következett, amely véglegesen meggyőzött arról, hogy az aktív politizálás nem nekem való. Ha ma azt kérdem magamtól, hiba volt-e vállalnom a jelölést, csak azt mondhatom, sokat tanultam életemnek ezekben a hónapjaiban is. Akkor egy ilyen felkérés megtiszteltetésnek számított, s én annak tekintem ma is. Nem hagytam el a süllyedő hajót, noha nem voltam kapitánya, de még csak befolyásos embere sem. Az MSZP megalakulásakor ismét Kínában voltam; párttisztséget nem viselek, de megmaradtam a baloldalon, s szívesen csinálom az Eszmélet című független periodika pártfogolását immár több mint tíz esztendeje.
Évtizedek óta temetem a családtagjaimat, idősebb és kortárs barátaimat, a gulagból hazatért, de világnézetéből semmit fel nem adó Wessely Lászlót, Jánossy Ferencet, Karig Sárát és másokat; Nagy Lászlót és Szécsi Margitot, Németh Lajost, Süpek Ottót és még sokakat, akik nálunk családtagnak számítottak; s persze rákoshegyi barátaimat, nemrég épp Zsilka Jancsit. Túlélő lettem.
A végső mérleg? Nem hiszem, hogy ha újrakezdhetném, bármit is alapvetően másképp tennék. Negyvenhat éve nyújt biztonságot a kisebb családom. Fő tevékenységem ma is, mint mindig, a kínai irodalom és filozófia kutatása és tanítása. Mégis nehezen élem meg utolsó éveimet, nem a sunyi rágalmak miatt, ezek nem érdekelnek, ilyesmire soha nem is válaszolok. Ám a kapitalizmust programatikusan nem tudom és nem is akarom elfogadni, hiszen szabad, független értelmiséginek gondolom magamat. Remélem azonban, hogy gyermekeink vagy inkább unokáink nemzedéke egyszer majd megtalálja annak a módját, hogy ne ebben az emberhez nem méltó társadalomban kelljen leélnie életét.
