A háború, amit kamaszként vészeltem át, kitörölhetetlen élményanyaggal. látott el. Hetedikes gimnazista koromban pedig úgy adódott, hogy egy hideg, januári napon, magyaróra után teljesen váratlanul, így szólt hozzám egyik osztálytársam: „Te, nem megyünk Ausztráliába?” Istenem, mintha egy ilyen ötlet megvalósítása olyan könnyű lett volna azokban az időkben! Úgy éreztem, szüleimen és testvéreimen kívül semmi nem köt ide. Újpest egyik szegénynegyedében laktunk, úgynevezett proletár környezetben, de máig sem tudom miért, nem talált bennem termékeny talajra az a mindent elborító hamisság- és hazugságözön, ami a borzalmak elmúltával egy újabb borzalmat épített, s ami oly sok embert hálójába font. Így hát ezt válaszoltam jópajtásomnak: „Menjünk!” Vettük a kabátunkat, és hosszú, kalandos hányattatás után Ausztráliában kötöttünk ki. Tekintve azonban, hogy az osztályból még ketten csatlakoztak hozzánk, őket azonban lekapcsolták mellőlünk, ugyanolyan kalandos úton, ahogy kijutottam, hazaszöktem, hogy mutassam nekik az utat, amit nekem már alkalmam volt megismerni. A sors tréfája, hogy az akkori legjobb barátom, akinek döntő része volt visszatérésemben, végül egyedül jutott el Ausztráliába, én meg, íme, itt vagyok azóta is. Iskolámból, a Könyves Kálmán Gimnáziumból persze kirúgtak, és sokáig hiába próbálkoztam máshol. Végül a Madách Gimnázium igazgatója szánt meg, miután őszintén elmeséltem „világkanyarom” történetét.
Canossa-járásom persze a főiskolán is folytatódott. Abban az időben két befolyás érvényesült a főiskolákon, egyetemeken: az állami vezetésé és a tanári karé. Az állami vezetés rendre kirugdalt (Nem léptem be a DISZ-be, értesültek disszidálásomról, nem tapsoltam eléggé, amikor az kötelező volt, olyanokat mondtam, ami szentségtörésnek számított és így tovább…), a tanárok azonban minden alkalommal visszamentettek. Nagyszerű tanáraim voltak. Nekik köszönhetek mindent.
Az állami vezetés utolsó dobása az lett volna, hogy megfosztanak a diplomázás lehetőségétől. Minden utolsó éves hallgató kapott egy drámaszöveget vagy egy filmforgatókönyvet, hogy tervezze meg a szöveg képi világát. Én egyedül nem kaptam semmiféle diplomafeladatot, hiába is kértem. Végül „magad Uram, ha nincsen szolgád”, megírtam magamnak Budai Nagy Antal történetét, s reménytelennek tűnő helyzetemben, már csak dacból is, megduplázott odafigyeléssel formáztam meg a kor és a történet látványvilágát. A diplomamunkák bemutatása és megvédése nyilvános volt, a főiskola tagsága, rokonok, barátok, szakmai közönség, újságírók előtt történt. Társaim segítségével, akik tablóimat cipelték a színpadra, illegálisan megjelentem, és nem engedelmeskedve a tiltó felszólításoknak, bejelentettem, hogy én vagyok az a hallgató, akit nem engednek diplomázni, de „azért én készültem kérem… – meghallgatnak?” Persze, hogy meghallgattak! Miután levonultam, ott helyben munkaszerződési ajánlatot kaptam. Így történt, hogy míg végzős társaim két évig asszisztenskedni kényszerültek, én mindjárt önálló díszlettervezőként kezdhettem pályafutásomat. Ráadásul néhány nap múlva hozta a postás a diplomámat.
Talán valamelyik reneszánsz alkotóember átgyurmázott reinkarnációja vagyok. Én úgy képzelem, ha a világ élő organizmus, akkor a művészet úgy általában és konkrét megnyilvánulásában is immunsejteket formáz eme organizmus pragmatista sejtszaporodása ellen, a természetes és egészséges sejtek védelmében. Ilyen értelemben minden művészet egy tőről fakad, csupán eszközei és kifejezési formái különbözőek. A „sokoldalúsághoz” ezért nem kell más, mint ismerni és lélekhez igazítani ezeket az eszközöket és birtokolni a kifejezés különböző formáit.
Természetesen mindez a belső késztetés egyik utólagos magyarázata lehet csak, a lényege alighanem titok, még a létrehozó előtt is, és talán éppen ez a titok maga a művészet.
Nem én voltam az egyetlen, akit eltiltottak a publikálástól, de talán én voltam az egyik legkevésbé kiszolgáltatott, mert azt mondhattam, akár Ötvös bohóc: „van mááásik…”
