Ha valaki elég sokáig élt – mondjuk például hetven évig – biztos lehet benne, hogy már nem fogja felfedezni magának a világ addig felfedezetlenül hagyott nagyobbik részét, vélhetően nem sajátít el új nyelveket, és nem ismerkedik meg ismeretlen kultúrákkal, nem tud végrehajtani fordulatot életútján, és ha eddig nem tette meg, úgy már a Nobel-díjas nagy művet sem hozza létre.
Ezzel szemben ha szerencsés a természete, rájön arra, hogy a világ nagy csodája mellett azok az apró kellemetlenségek, amelyekbe hosszú éveken át minduntalan belebotlott, amelyek bosszantották vagy akár tartósan megkeserítették az életét, annyira eltörpülnek, hogy úgyszólván észre se kell vennie őket. Az idő fogytával megnő a még várható idő jelentősége, kitisztul az értékrend, és jobb is, szebb is lesz mindaz, amit még kínál.
Különösen áll ez akkor, ha valakinek – mint nekem is – olyan foglalkozásra sikerült rátalálnia, amely egyúttal a hobbija és a szenvedélye is. Lehettem volna ugyan orvos, szociológus vagy pszichológus is, de a véletlen vagy a sors és a saját akaratom valószínűleg jól tette, hogy éppen a történészpályára vezérelt, mert ebben, ha az orvoslást ugyan nem is, de mind a szociológiai, mind a pszichológiai motívumot megtaláltam. Az ugyanis azt hiszem, serdülőkoromtól kezdve nem lehetett kérdéses, hogy minden érdeklődésem az ember felé irányult. Az sem volt kétséges, hogy mindig is szerettem kérdezni, és míg életem során csak nagyon ritkán veszekedtem, 15 éves koromtól mindmáig állandóan vitatkoztam, és ez vélhetően elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki bármely tudomány terén akár csak szerény eredményeket is felmutathasson. Valamivel előbb, 14 évesen írtam meg saját elhatározásom alapján első „művemet”, ami arra vallott, hogy az írásbeliség vonzást gyakorolt rám, márpedig történész nehezen lehet valaki, ha legalább egy kicsit nem „grafomán”. Azt hiszem, én nem kicsit vagyok az, mivel azonnal rossz érzésem támad, ha egy egész nap telik el anélkül, hogy valamit írtam volna. Ezek tetejében már tízéves koromtól fogva letagadhatatlanná vált, hogy borzasztóan szeretem hallani a saját hangomat, amit bizonyított, hogy éveken át nem fogytam ki a szavalásokból és szereplésekből.
Összeadva e néhány meghatározó jellemvonást, arra következtethetek, hogy a jó isten is történésznek, pontosabban szólva történésztanárnak teremtett. Kérdéseimre tetszés szerint kereshetem a választ a levéltárak többnyire kopott, nem ritkán poros, olykor alig olvasható iratai között, és kevés olyan intenzív boldogságérzetet tudok elképzelni, mint azt, ami elfogja az embert, amikor megtalál néhány választ. Gondolkodhatom, töprenghetek és vitázhatom szünet nélkül a kollégákkal, az általuk írtakkal, akár még akkor is, ha az illető történetesen Ausztrália vagy Dél-Afrika polgára, és vitázhatok önmagammal. Egy új fénysugár jóvoltából korrigálhatom azt, amit tegnap vagy húsz évvel ezelőtt gondoltam és írtam. (Az utóbbira persze csak ritkán és inkább véletlenszerűen kerül sor, ami elég nagy baj, de mégis kivédhetetlen, mert ha az ember már sokat írt, nem tudja az egészet észben tartani.) Száz százalékig kielégíthetem e pályán grafomán hajlamaimat is, és még csak megrovással sem kell miatta számolnom. Egyetemi tanárként az is megadatott, hogy rendszeresen használjam a szóbeliség adományát, és ehhez hozzájött még egy további passzió, amelyről fiatal éveimben még csak nem is álmodtam. Ez a szakma kezdetén álló fiatal kollégákkal való érintkezésben, a velük való kommunikációban áll. Körülbelül harminc évvel ezelőtt döbbentem rá, hogy e kommunikáció távolról sem abban áll, hogy jóságos angyalként vagy nagyanyóként osztogatom a bölcs tanácsokat az ifjú nemzedéknek. Ha valaki nem helyezkedik eleve a tévedhetetlenség pózába, ez valóságos kommunikáció, aminek nagy hozama van vagy lehet mindkét fél számára. A szemináriumokon, a szakdolgozati és doktori témák megbeszélésein az embernek nem ritkán támadnak olyan gondolatai, ötletei, amelyek további vizsgálat esetén is helytállóknak bizonyulnak.
Fogalmam sincs róla, hogy vajon honnan származtak azon génjeim, amelyek erre a pályára legalább többé-kevésbé alkalmassá tettek. Sem az elődeim, sem a leszármazottaim között nem akad olyan, aki be lett volna vagy be lenne oltva a „történészvírussal”. Hátrafelé menet is, előre nézve is csaknem mindenki értelmiségi volt ugyan, de míg találni a rokonságban nyelvészt, vízmérnököt, jogászt, kertészmérnököt, irodalmárt és programozót, történészt még véletlenül sem. Csupán egy Kossuth-párti ősapámról tudok, aki politikai publicisztikát írt és jelentetett meg ifjúkorában, de végül ő is beérte azzal, hogy főispán legyen. Hacsak nem ő, ama bizonyos Ormos Zsigmond a felelős? Nem tudom.
Azt viszont pontosan tudom, hogy néhány professzorom kihívása és csábítása a szakma felé nagyon elmélyítette eredendő hajlamaimat. Számos kortárs történészi tevékenységét tartom nagyra, de fiatalon voltaképpen három mintám volt. Időben az első kettőt két Szabó: István és Árpád jelentette, utóbb pedig sokat köszönhettem Ránki Györgynek. Szabó István tanított meg dolgozni, Szabó Árpád mélyítette el kérdező és vitázó hajlamomat, és Bánkitól tudtam meg, hogy a történetírás is olyan szakma, mint a többi, és ahogyan egy cipész nem dolgozhat silány anyaggal és rossz szerszámmal, akként a történész sem.
Attól tartok, hogy ezt az alapozó tanítást azóta sem haladtam túl. Dolgozom, kérdezek és igyekszem jó anyag birtokában tiszta szerszámmal, legjobb tudásom szerint válaszokat találni. Miért teszem? Azért, mert tudom, hogy a múlt átlengi egész életünket és jövőnket. Értelmezhetjük jól vagy rosszul, mindenképpen velünk van. Tabula rasát még a legátfogóbb és a legvéresebb forradalmaknak sem sikerült csinálniuk, hanem az történt, hogy ezek az események is beépültek a velünk élő múltba. A tudatunkba, a kultúránkba, a zsigereinkbe. És természetesen: a megírt történetbe. A történész pedig, ha ebben a múltban vájkál, tévedhet ugyan, miként minden bizonnyal én is tévedtem nem egy alkalommal, de ha méltó akar lenni szakmájához, nem írhat le tudatosan valótlant.
