Mert beszélhet vajon másról a hetven éves irodalomtörténész, mint nemzedéke veszteségeiről itt, Magyarországon. Mert mi más már ő, mint túlélő, s olyan mint a krumplivirág, hiszen annak is a föld alatt a java. Mondják a hozzáértők, hogy hazánk férfilakosságának átlagéletkora alig hatvan esztendő. Ezt igazolják az én halottaim is, akik barátaim voltak, vagy ellenfeleim, tudósok, történészek, irodalomtörténészek, fából vaskarika politikusok. És időnap előtt elmentek a minden élők útján.
Kovács Kálmán debreceni professzor volt, nagyon tehetséges irodalomtörténész, ötvenhárom éves korában hunyt el. Béládi Miklós, nemzedékem vezető irodalomkritikusa ötvenöt évesen hagyott itt bennünket, Azután jött a többi. Jött kedves barátom, Balla Lajos, aki ókortörténész volt, s ötezer latin nyelvű sírfeliratot tudott betéve, mert aki epigráfiával foglalkozik, annak nagyon jó memóriára van szüksége. És meghalt Irinyi Károly történészprofesszor is, kivel szülőfalujában, Esztáron ifjúságunk boldog idején többször is ittuk atyjának vörös borát, s édesanyja egyszerre fél tucat hízott kacsát sütött nekünk az ötvenes évek derekán, amikor olyan szegény volt az ország. És elhunyt Hársfalvi Péter történész barátunk, Nyíregyháza levéltárosa, majd főiskolai tanára, aki erősen számon tartotta nemzedéktársait, amíg élhetett. És elhunyt Czine Mihály is, akiről ifjúságunk idején úgy tartottuk, hogy három ember energiájával hat ember munkáját képes végezni, s azonkívül roppant módon örül az életnek. És elment a minden élők utján az én kedves évfolyamtárs-barátom is, Juhász Béla, a debreceni lapszerkesztő és irodalomszervező, aki merő önzetlenségből mindig a mások munkájával törődött, de aki jó tanára is volt a debreceni bölcsészkarnak.
És a hetvenesztendős mondhatná tovább is, mert vannak nemzedéktársai még igen bőven az ország temetőiben, akiket nem ismert vagy épp csak alig ismert, vagy éppen oly nagyra tartott, hogy bár nemzedéktársa, de magát egy lapon nem akarja emlegetni vele, mert ő még hisz a romantika zsenifogalmában, s mikor először látta Nagy Lászlót vagy Juhász Ferencet, nemzedéke költőnagyságait, megszólalni alig tudott. De hát milyen fiatalon ment el Nagy László is, mint a „kedves szőke” Simon István…
Szóval igaza van a statisztikának, s a túlélő most inkább szégyenkezik miatta, semhogy örülne. Mert ki tudná elvégezni mindazt, amit e felsoroltak el tudtak volna végezni, ha legalább évtizeddel tovább élnek. Nincs pótolhatatlan ember, ez valószínű, ám a korán elhalt mind adósságot hagy maga után. S ez az adósság meglátszik ám azon a szellemi vagyonon, amink nélkülük is van.
Nehéz volna most a szerencsétlen helyzetet értelmezni, Bokros oka van annak, hogy ilyen rövid az élet e hazában, S akik ma a fősodorban vannak és tevékenyek, talán ne is foglalkozzanak ezzel a nyomorúságos ténysorral. Van nekik úgyis elég bajuk, De aki túlélő, az nem teheti túl magát a mondottakon. Annak számolnia kell ennyi halottjával, s nem csoda, ha úgy érzi, méltánytalan, hogy ő még mindig itt van…
