Zavarban vagyok. Zavarban vagyok, mert be kell mutatkoznom csupa kiválóságokból álló társaságban, ahol senki sem ismer. Zavaromat csak fokozza, hogy ezt a bemutatkozást nem egy jó barát vállalta, aki tetőtől talpig ismer: ez a feladat rám hárul, pedig ritka az az ember, aki szívesen beszel önmagáról, különösen ilyen nagy nyilvánosság előtt, mint amilyen a kézben tartott könyv olvasótábora.
Ugyanakkor töredelmesen be kell vallanom, hogy engem a szülőföldem ugyancsak elkényeztetett. Amióta könyveket írok, megszámlálhatatlan író-olvasó találkozón vettem részt, ezek száma talán csak a Kányádi Sándoréval mérhetők, aki szülőföldje határain túl is kedves vendég; szóval amióta könyveim jelennek meg, az író-olvasó találkozókon mindig úgy mutatnak be a közönségnek, hogy N. I.-t nem kell külön bemutatni.
Most azonban nem a szülőföldemen állok közönség elé, hanem ott, ahol illik bemutatkoznom, ha már felkértek rá, s elfogadtam a szíves invitálást.
Mondandómat rövidre fogom. (Sok beszédnek sok az alja.)
Jókedvemben, ami egy ideje elhagyott, szívesen hivatkozom Őfelsége Ferenc Józsefre. Ugyanis őexcellenciája is augusztus 18-án született, mint jómagam, s kerek száz évvel előttem látta meg napvilágot. Nem tudom, miért vagyok erre büszke, de jó rágondolni, már csak azért is, hogy ha valami folytán elfelejteném a születési évemet, a császáré eszembe juttatná.
Ez a jeles esemény, mármint világra jövetelem, Kishegyesen következett be, egy közép-bácskai – akkor még színmagyar – faluban, egy méhész-napszámos házában, aki ugyan azt a házat nem mondhatta a magáénak, mert csak bérelte. Innen van, hogy még ma is a szegényekhez húz a szívem. Nemcsak a szegény emberekhez; az állatok között is vannak szegények, kitaszítottak, hogy ne mondjam: elnyomottak.
Ifjúkoromban láttam egyszer egy szép naplementét. Bizonyára nagyon sokat láttam annak előtte is, de arra az egyre különösen emlékszem. Valami szépnek a varázslata szűnt meg bennem. Befejeztem az Egri csillagokat. Boldog és boldogtalan voltam egyszerre. Fölerősödött bennem a melankólia, ami azóta is hű társként kullog mellettem. Nyár volt, mint mondtam, naplemente. Egy levél rezdült meg az eperfán, átvilágította a nap, de a falevél éle környes-körül lobogott, mintha tüzet fogott volna: glóriája támadt. Ezt az egy szál jelt adó levelet bámulva azon kezdtem törni a tejemet, hogyan fejezhetném ki írott szavakkal e tüneményt, hogy másokban is hasonló borongást ébresszek, ami bennem van, s aminek nem tudok hangot adni.
Néha úgy érzem, ettől a pillanattól fogva vagyok író. Vagy ahogy errefelé gyakran mondogatják: író-újságíró.
Ha végigtekintek a magyar irodalmon, semmi okom nincs restellni ezt a szópárost. A mi egünk alatt talán még ma is karon fogva jár az író és újságíró.
Kenyeret nekem az utóbbi adott. Az újságírás. Sikamlós pálya, különösen az volt a hátunk mögött hagyott évtizedekben, amikor a szerkesztők legfőbb követelménye nem az írni tudás volt, hanem az elkötelezettség, tudjuk, mihez, milyen eszmékhez.
Nekem a több évtizedes újságírás a Szülőföld megismerését, szívembe való zárását ajándékozta. Útjaimra elkísértek őrzőangyalaim, Móricz Zsigmondon át Veres Péterig egy fényes sereg. Mondhatnám, ha nem hangzanék túl patetikusan, hogy útjaimon – belső és külső kalandozásaimban – az őrangyalom mindig a Magyar Irodalom volt.
A magyar irodalom, amelynek a peremvidékén éltem. Talán nem egészen hiába. De ennek a megállapítása inkább már azokra tartozik, akik nem ebből a néhány hevenyészett sorból próbálnak „megismerni”, hanem egyik-másik könyvemből.
