Hét évtized alatt háromszor születtem. Először Nagyboldogasszony piros betűs napján, amiről úgy képzeltem, azért nevezik így, mert Anyukám nagyon boldog asszony volt, amikor én a világra jöttem.
Védett, boldog gyerekkoromban dehogy gondoltam arra, hogy milyen rövid lesz a boldogsága – az élete, és milyen hamar cserepeire hull az az üvegház, amiben nevelkedtem. Apám már árkot, sáncot ásott, amikor Anyámat elhurcolták, én tizennégy évesen egyedül maradtam. Második születésem valójában túlélésem napja, 1944. december 4-e, amikor a padlásnak álcázott műteremből, nyolc leleplezett bujkáló közül négyet, különös kegyként, nem lőttek bele a nyilasok a Dunába. Nekem felszabadulás volt, amikor pokolbéli élmények után végre visszaülhettem diáknak az iskolapadba.
Érettségi után sikerült elkerülnöm a számomra kiválasztott irodai íróasztalt, nem lettem tisztviselő apám munkahelyén, a Magyar Postatakarékban.
A versírást már korábban abbahagytam: mihelyt ráébredtem, hogy mások – a költők – mennyivel jobbat, szebbet írtak. De a tollat nem tettem le; magyar szakos bölcsészhallgatóként újságíró lettem. Hittem a fényes szelek lobogásában, és hogy személy szerint nekem is részt kell vennem a világ megváltásában. Csalódtam, amikor felfogtam, hogy ideológiai lidércfények csábítottak a hatalom naiv statisztáinak táborába. Mégis, ezzel kezdődött a második felszabadulás: ingatag közösségek után – önmagam keresése.
Választott szakmámban egyre több örömet találtam. Meg sem száradt diplomámon a tinta, amikor bekerültem nagyok közé benjáminnak, az Irodalmi Újság szerkesztőségébe. Egy ideig még Fabricio del Dongo tudatlanságával bóklásztam a gondolatok csataterén, de viszonylag hamar elkapott a változtatni akarók láza. A szellem e forrongó műhelyében tanultam meg becsülni az igazmondást, a művészi tisztességet és alázatot. Csak a forradalom veresége után ébredtem rá, milyen az amikor a tisztesség megőrzése alázatot is követel. Aki nem tudott, nem mert hős lenni, annak úgy kellett megkötnie a maga különbékéjét, hogy évtizedeken át mégis nyugodt lelkiismerettel nézhessen bele viharvert, foncsora vesztett tükrébe.
Munkanélküliként, szélárnyékot keresve, két-három évre mentem el az irodalom izgalmas műhelyéből a Nők Lapjához – 34 esztendő lett belőle. Álruhás irodalomtörténészként sokáig berzenkedtem, lázadtam a sorsom ellen, de a karrier árát nem voltam hajlandó írással megfizetni. Ma már nem sérelemként, hanem a sors elégtételeként tartom számon, hogy végül is módom volt gályapadból laboratóriumot teremteni; megírhattam a könyveimet, felnevelhettem a fiamat, és hol riporterként, hol tolmácsként, hetvendolláros turistanyomorban, de bejárhattam a világot.
Erre az időszakra esik harmadik születésem. Ellenőrizhetetlen szerkesztőségi pletykák szerint buzgó kollégám már akkor megírta a nekrológomat, amikor híre járt, hogy a nagy magyar Alföldön, riportúton, kolleganőmmel együtt százzal fának vittek bennünket. Ám szerencsére mégsem lettem lapom halottja. Élveztem tovább, amit lehetett. Hogy olyan társat adott az élet, akire ünnepnapokon és a legnehezebb időkben egyaránt számíthattam. Hogy munkám során, hivatalból, szellemóriásokkal, művészekkel beszélgethettem, remekműveket – és persze fércműveket is – olvastam szakmányban, és tapasztalataimat, valamint színházi élményeimet hétről hétre egymillió emberrel oszthattam meg. Kötetben jártam körül a nőkérdést és a kortársi prózát, könyvet írtam Jászai Mariról és Kaffka Margitról, Móra Ferencről és Örkény Istvánról.
Mégis, amikor a rendszerváltozás előttem is kinyitotta a már berozsdásodott nagykaput, kihúztam magami és besétáltam rajta: hatvanöt éves fejjel pályát módosítottam. A Bálint György Újságíró-akadémián igazgatóként, tanárként azt találtam meg, amit korábban – elvetélt pedagógusként – nem is kerestem: a tanítás örömét. Új munkahelyemen két szenvedélyemnek máig egyszerre hódolhatok, hiszen időm az írás és a tanítás között oszlik meg. S bár manapság egyik sem felhőtlen öröm, mégis, ennek a kettőnek köszönhetem, hogy a „privát” nagyanyai örömök élvezete mellett afféle hivatásos „jégmama” is lett belőlem; aki az év 365 napján (újságolvasás közben és a képernyő előtt is) azt figyeli, vajon hogy értékelik „gyerekei”, tanítványai teljesítményét a sajtó és a média pontozóbírái.
Jászai Mari idős korában arra hivatkozott, azért nem akar meghalni, mert kíváncsi télen a tavaszra, a holnapra, az életre. Én is elárulom: izgat, hogy mi lesz az enyéimmel, mi lesz a világgal és a világban a harmadik évezredben.
