Szabó Gyula

színművész (Kunszentmárton, 1930. július 15.)

    Egész életemben más és más alakot, figurát, emberi lelket kellett megformálnom. Voltam dadogó nyuszi, sárkány, sőt sárkányok, Jézus Krisztus és Arturo Ui. És mondtam a Magyar népmese-sorozatot a televízióban. Mese áradt, csobogott köztünk ott Kunszentmártonban, főként Takács bácsi jóvoltából, aki az összes tévécsatornát zsebre tette volna. Azokon a hosszú estéken még szinte a fehérre meszelt falaknak is fülük nőtt, amikor a gyermek- és asszonynép körülülte a nagy tengerihalmokat, és munkához látott. Arra a ritmusra, hanghordozásra, humorra, tragikumra és szépségre emlékeztem mindig, amikor meséltem, amit akkor Takács bácsitól hallottam.
    Sokaknak kölcsönöztem prózai és énekhangomat: a Dallas-sorozat Clayton Farlow-jának, Columbo nyomozónak, a rajzolt Bubó doktornak, s voltam dr. Agy és Pumukli. Frakk kedvéért megtanultam ugatva beszélni, énekelni. Emlékezetes filmszerepeim közt ott van a Kölyök, a Pár lépés a határ, a Tenkes kapitánya, a Rózsa Sándor, A tizedes meg a többiek, a Kinek a törvénye…
    Amikor a munkám megengedte, jártam az országot. Nekem mindig a maximumot kellett nyújtanom, nem kényeztettek, talán ezért nem is tokosodtam be soha. Édesapám megtanított arra, hogy minden munkát el kell végezni.
    A tanyánknak, ahol éltem, már rég nyoma sincs. Hogyan láboltam ki a dűlőutak sarából? Falun az emberek a tanulásra szánt költséget úgy hordták össze kötényben, kalapban. Én vízicserkész voltam, ma is onnan tudok főzni, hogy ott megtanultam. A Király-hágón részt vettem egy cserkészdzsemborin, és mint alföldi parasztgyerek Kolozsváron ültem először villamoson. Barátaim, osztálytársaim közül sokan 1956-ban külföldre menekültek, volt olyan, aki meghalt, volt, akit kivégeztek. Sokszor álmodom gyermekkoromról, onnan mindig erőt meríthetek. Emlékszem, úgy nyolcévesen elindultunk barátommal Amerikába, de csak a vasúti hídig jutottunk.

A Karagőz címszerepében

    Negyven évig egyfolytában a Nagymező utcában alakítottam. Csak a cégtábla cserélődött. Itt voltam az Úttörő, az Ifjúsági, a Petőfi, a Jókai, a Thália, majd az Arizona tagja, és végül a Művész Színházból mentem nyugdíjba.
    A gyermekkorom a második világháborúval befejeződött. Utána kerültem fel Budapestre. Az azóta eltelt idő folytonos munkával, tanulással telt. A szüleim rendszeresen jártak a kunszentmártoni színjátszókörbe, próbákra, előadásokra. Hamarosan szereplője lettem az egyik darabnak, kis huszár vagy efféle voltam.
    Mint fészekfentő, kilencedik gyereknek születtem. Édesapám azt mondta: tanulj, fiam, de előtte szerezz egy szakmát. A mesterséget nem lehet tőled elvenni. Nagyon jó helyre kerültem, a Csonka János Gépgyár internátusába. Csonka Jánosnak egy autójavító gyára volt a Fehérvári út 50. sz. alatt. Az 1200 jelentkezőből 35 tanulót vettek fel, s ez az iskola egy felsőfokú technikumnak felelt meg. Maga Csonka János negyedévenként ott ült a vizsgabizottságban, és a legjobbaknak ő adta át a jutalmat. Az internátusi élet során irodalom, zene, egyszóval művészeti muníció került be a tarsolyunkba. Ingyen elmehetett az 1947-es Ember tragédiája előadására, aki két színt megtanult kívülről az önképzőkörben. Ilyen iskolánk volt. Én már Kunszentmártonban hegedülni tanultam, felvettek a Zeneakadémiára, de aztán államosították a gyárat, három műszakban kellett volna dolgozni, én túl büszke voltam ahhoz, hogy hátul kullogjak, hát kimaradtam.
    1949-ben egy tehetségkutató során hárman elhatároztuk, hogy jelentkezünk a színművészetire. Egészen pontosan: két barátom hívott engem is. Ady-verset mondtam, a Zsóka búcsúzóját. Fölvettek. Tizenkétezer jelentkező volt, három osztályt indítottak, végzett belőle mindösszesen nyolc fiú és három lány. Domján Edit, Lente Ilona, Kovács Ibolya. A fiúk közül Avar István, Gellei Kornél, Dombi Jenő, Varga Gyula, Kaló Flórián, hirtelen rájuk emlékszem. Egyedül én maradtam Pesten, a többiek vidékre mentek.
    A Pál utcai fiúkban Boka volt a legelső feladatom. Harmadéves növendék koromban Apáthi Imre hívott és szerződtetett, később Simon Zsuzsa, majd Kazimir Károly lett a főnököm. A Tháliával bejárhattam a fél világot a Kalevalával, a Karagőzzel, az Ezeregyéjszaka meséivel.
    Évekig tanítottam színpadi beszédet a főiskolán.
    Bizakodó fajta vagyok. Amikor az első feleségem gyötrelmes heteken keresztül eszméletlenül feküdt a kórházban, mindennap meglátogattam, ha tehettem, kétszer is, közben öt tévéjáték felvételén kellett bizonyítanom a színházi munkám mellett. A temetés rettenetes fájdalma egyenesen válaszút elé állított: önpusztító élet, vagy hiszek az újrakezdésben, a jövőben. Nem csalódtam, talpra tudtam állni, még két szép kisgyerekem született. Ha másban nem, abban kell reménykedni, hogy ami nekem nem sikerült az életben, majd a gyerekeimnek igen. És az unokáimnak. Az ima mindig értük is szól, amikor a Himnuszt mondom.

Díjak: Jászai Mari-díj (1959, 1962); SZOT-díj (1965); érdemes művész (1972); kiváló művész (1981); Budapestért Díj (1996).