Középiskoláim befejeztéig Szarvason éltem. Életem nagy szerencséje volt, hogy az Iparművészeti Főiskolára kerültem, és keramikus lehettem. Ott Gádor István növendéke voltam, aki az ország egyik legkülönb embere, pedagógusa és legjobb keramikusművésze volt. Szinte mindent tőle tanultam, és még ma is nagy hálával és szeretettel gondolok rá. Másik mesterem Borsos Miklós volt, ő rajzolni és mintázni tanított és a művészet értését és szeretetét – etikáját – hagyta rám. Tehát akaratlanul is a főiskola két kiválóságától tanultam szakmát, ami egész életem lett.
A főiskola elvégzése után mint önálló művész kezdtem munkámat saját műtermünkben, ahol férjemmel, Majoros János keramikussal egész életünkben dolgoztunk.
Sok munkát csináltunk; kezdetben, amíg keresgéli az ember saját magát, stílusát és lehetőségeit, kisebb használati tárgyakat, később az igények változásával egyre inkább az épületkerámia, térplasztika lett a fő profilom. Sok gyönyörű feladatot kaptam, sok pályázatot nyertem, úgyhogy az ország számos részén láthatók munkáim. Például a győri új könyvtár épületén, a Filmtudományi Intézet kertjében, a Városligetben vagy Miskolcon nagy térplasztikák, Székesfehérváron az Alba Székházban, Mezőberényben egy új lakóépület homlokzatán és még több más helyen.
1961-ben prágai világkiállításon ezüstérmet, a II. pécsi biennálén első díjat nyertem. 1970-ben Munkácsy-díjat, 1977-ben nívódíjat kaptam.
1953-tól kezdve napon sok kiállításon, minden nagyobb nemzetközi és hazai iparművészeti és kerámiakiállításon részt vettem. Bécsben, Győrben és Szarvason volt önálló kiállításom.
Nagyon tartalmas, szép és mozgalmas szakmai életem volt. Panaszra nincs okom, csak azt a hetven évet tudnám feledni.
