Gyerekkoromban becsvágy élt bennem: legalább Nobel-díjas író lesz belőlem. Aztán rádöbbentem, meddig ér tehetségem határa. Ma viszont, amikor valamiféle mérlegkészítésre vállalkozom, úgy látom, messze többet sikerült elérnem (megjelent művekben, irodalmi díjakban, elismerésben, életkorban), mint amire méltó voltam. Tudom, a tehetség, az elismerés, az életkor nem érdem, hanem ajándék, kegyelem. Ezért a hetvenedik év küszöbén az első gondolatom nem a dicsekvés, hanem a köszönet, a hála, a tisztelet kifejezése a hetven évért, a megszerzett szellemi és anyagi javakért, az elért eredményekért. Meg a kapott sebekért, a megtapasztalt szenvedésekért, a túlélt kudarcokért és vereségekért, a bajokért és a betegségekért.
Az én nemzedékemnek nem volt könnyű gyerekkora. Ezt a nemzedéket a második világháború fiatalon megélt élménye formálta olyanná, amilyenné lett. Ha arra a dunántúli kisvárosra gondolok, ahol hatéves koromtól tizennyolc éves koromig éltem, ezek jutnak eszembe: légiriadót jelző szirénák vijjogása, szőnyegbombázás, katonaszökevény nyilvános kivégzése a piactéren emelt téglafal előtt, osztálytársam mellére varrt sárga csillag, földig érő, szürke köpenyt viselő katona kezének mozdulata és szava: „Dáváj csász!”, a helyi újságban meghurcolt szerzetestanárunk neve, államosítás, kitelepítés, szorongás, félelem, kevéske remény…
Hogy később mit tartottam jónak, szépnek és igaznak, nagyjában ebben az időben dőlt el. Abban a családban, ahol mozdonyvezető nagyapámtól származó, verselgető apám ugyancsak az államvasutakat szolgálta, ahol cipész nagyapámtól származó, magának tanítói pályát álmodó anyám egész életében a háztartásban dolgozott, ahol hét évvel idősebb bátyám mellett, aki ugyancsak vasutas lett, jóformán testvértelenül, egykeként nőttem föl. Abban az iskolában, ahol a kitűnő tanárok előbb látták meg bennem a tehetséget, mint magam, ahol személyiségre szabott feladatokkal ösztönöztek önálló munkára, ahol az érettségiző diák, aki voltam, már ismerte például Weöres Sándor verseit és Várkonyi Nándor tanulmányát, s hallotta a gimnáziumba látogató Rónay György előadását a költő Zrínyi Miklósról.
Ezért aztán hiányoztak életemből és későbbi pályámból a nagy metamorfózisok, a csalódások és rádöbbenések, hiányoztak a pálfordulások, az ideológiai és politikai megvilágosodások, a csalódások és az egyedül helyes célok fölismerése: amikor a „személyi kultusz” virágzott, akkor a reakciós jelzővel bélyegeztek meg, amikor az irodalomban a földhözragadt valóságlátás divatozott, akkor elhajló, modernista polgár és az egzisztencializmustól fertőzött szerkesztő voltam, amikor a poszt- és a neohandabanda jött divatba, akkor tradicionalistának, konzervatívnak kiáltottak ki; amikor rusztikus népinek látszottam (például Németh László szemében), akkor Updike regényét dicsértem, amikor megrögzött urbánusnak, modernkedő kritikusnak akartak elkönyvelni (például az irodalompolitikai enciklikákat fogalmazó Szabolcsi Miklós), akkor Kodolányi Jánosról írott könyvemmel az író nacionalista „bűneit” védelmeztem.
Gyakran idéztem, most sem hallgatom el: a nagyszerű fizikus, a modern atomelmélet nagy alakja, Niels Bohr jelmondata vált irodalmi és esztétikai fölfogásom, kritikusi gyakorlatom vezérelvévé: Contraria non contradictoria, sed complemanta sunt. A különbségek nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Nem az eredet, hanem a minőség, az esztétikai érték, az erkölcsi hitelesség vált számomra fontossá. Ezért fért érdeklődésembe Csorba Győző és Kodolányi János, Pilinszky János és Nagy László, Weöres Sándor és Rónay György, Takáts Gyula, Fülep Lajos és Illyés Gyula.
Utólag úgy látom, hogy elsősorban a XX. századi magyar irodalomhoz kötöttem életemet, könyveimben, az általam szerkesztett folyóiratokban ennek az irodalomnak az értékeit próbáltam megérteni és közvetíteni, értelmezni és tolmácsolni. Hetvenedik évemmel ez a század is véget ér. Ily módon egy év múlva már a múlt század embere leszek?
Szívem és szándékom mindig a fiatalokhoz húzott. Ezért választottam kenyérkereső foglalkozásul a tanári pályát, ezért írtam könyveimet is. Úgy érzem, sikerült magamban is megőrizni a hajdani, érzékeny, kíváncsi, kereső, kérdező és kutató gyermeket. S ezért remélem, hogy XX. századi gondolataim, az elmúló század magyar irodalmának értékei, amelyeknek szolgálatára szegődtem, beépülnek a jövő század, a XXI. század, a jövő évezred falaiba is.
