Szüleim egyike sem származott a fővárosból, talán másfél évvel születésem előtt kerültek csak oda. Apám Zala megyei parasztcsaládból magát kiküzdött vasúti pályamesternek volt a fia, aki gyerekkorában Veszprém és Pozsony városát és ezek falusi környezetét ismerte meg, majd Volhinia és az Isonzó csatatereinek megjárását követően az MTI különböző vidéki kirendeltségein jutott álláshoz, anyám a régi városi múlttal büszkélkedő hegyaljai Tállya község református lelkészének volt legkisebb gyermeke. Elég nagy távolságból indulva kapcsolódott tehát egymáséhoz az életük, előbb Szegeden (a bátyám még ott született), majd Budapesten. Szép életet éltek – jelképesnek is mondható, hogy édesanyám alig három évvel élte csak túl férje 1964-ben bekövetkezett halálát.
Engem már a fővároshoz köt életemnek majdnem a fele: ott éltem át az ostromot, ott jártam egyetemre (magyar–német szakon), ott „váltogattam” ezt követően jó tíz éven át a munkahelyeimet is. A filmgyár dramaturgiájára helyeztek (akkoriban erre kijelölt testületek intézték az ilyesmit), s miután itt kezdettől fogva rosszul, majd fölöslegesnek is éreztem magamat, ötvenhárom utolsó napján írásban beadtam, hogy többet oda nem teszem be a lábam. Állástalanság, alkalmi munkából élés, iparitanuló-otthoni nevelőtanárkodás másfél éve után lettem az akkor átalakított Új Hang belső munkatársa Bodnár György, Czine Mihály, Csoóri Sándor és Simon István „társaságában”. 1955–56: nem kevés kínkeserves mozzanat súlyával terhelt, egészében véve azonban élettel telített időszak volt. Részvétel egy erőteljes mozgolódásban – jó írások közreadásának lehetőségével.
Újabb zökkenőket követően gimnáziumi tanárrá lehettem – amire eredetileg készültem. Egy „forduló” – négy év – után azonban már költői világképek formálódásáról írt kandidátusi értekezésemet is be tudtam adni. A pesti egyetemen ugyanakkor nem mutatkozott hely a számomra, így – átmeneti lexikonszerkesztői tevékenységét követően – örömmel fogadtam Szauder József professzor hívását a szegedi egyetemre, noha ez a leköltözés (és lakásszerzés) vállalását is maga után vonta. A beígért tanszékvezetést viszont elég lassan kaptam csak meg (munkaként korábban, mint hivatalos megbízásként) – erről való leváltásom már gyorsabban ment. Szauder korábban – mondhatni – menekült el Szegedről, engem zavaros antimarxista nézetek hirdetésével vádoltak – a hátam mögött, de illetékesek előtt. Még talán örülnöm kellett, hogy az állásomat – ekkor már családos emberként – nem veszítettem el. (Csak a Tiszatáj Művészet rovatának a vezetését nem tették számomra tovább lehetségessé.)
Ezért fogadtam el 1972-ben Barta János professzor nyugdíjba vonulása nyomán a számomra eredetileg Szegedhez hasonlóan teljesen ismeretlen Debrecenből jött hívást. Attól a Barta Jánostól, akivel korábban szinte semmi kapcsolatom sem volt (de hát Szaudert annak idején még kevésbé ismertem). Akit azonban mindig becsültem, s azután magánemberként is megszerethettem. A doktori fokozat megszerzését követően egyetemi tanár lettem, tanszéket, majd intézetet vezettem – igen jó munkatársi együttesben –, a rendszerváltást követően más pozíciókat is betöltöttem. Közben három éven át a bécsi egyetem vendégprofesszoraként tanítottam a magyar irodalmat.
1997 végén mentem – saját kérésemre – nyugdíjba. 1998 óta főszerkesztője vagyok az Irodalomtörténetnek. Kilenc (más számolásban tíz) könyvem jelent meg, egyet szeretnék még publikálni. Feleségem gimnáziumban tanítja a magyar irodalmat, két lányomtól öt unokám van.
Eszményeim?
Felvilágosult szelleműnek mondható keresztény nevelést kaptam, és törekvéseim (s talán viselkedésem) alapjait ez jelentős mértékben befolyásolta. De közben „jött” Ady, a népi írók és József Attila olvasása – a szocializmus eszmevilága. Mindebből még akkor sem lehetett volna harmonikus egészet kialakítani, ha nem ütközött volna olyan katasztrofális mértékben elmélet és gyakorlat, mint amennyiben ütközött. (Legijesztőbben a szocializmus viszonylataiban, de azért korántsem csak ott.) Talán mégis sikerült az említett, majd később engem ért szellemi hatásokból – ezekből bizonyára az egzisztencializmus volt a legfontosabb – valami némiképpen laza, de talán rugalmas egészet formálni.
Szeretném a hátralevő időben ezt megőrizni – írásaimban ebből kísérlek meg valamennyit továbbadni.
