Nincs évszázados családfám, nem voltak jeles őseim; jöttem a „tisztes” szegénységből, felfelé tekintő nagyanyám jóvoltából „úri napszámosnak”, kishivatalnoknak szánva, s lettem, aminek sorsom, munkám lenni adatott: a nemzet napszámosa. Határon inneni és túli magyaroké. Nem áll majd szobrom a nemzeti panteonban, de kaptam egy csendes, meghitt zugot százezrek szívében, akiknek azt tudtam adni, ami egymásra acsargó századunkban a legfontosabb: emberi szót, ha kellett, vigasztalást, ha úgy hozta, ösztönzést, biztatást, és mindenek előtt bizodalmat abban, hogy minden látszat, minden politikai bakugrás, köpönyegforgatás és porhintés közepette létezik még emberség és önzetlen szeretet is ebben az egyre inkább elembertelenedő „globális” világban.
Életem viharos volt, miként e század. Csapott be mellettem ágyúgolyó, érte bombatalálat a házunkat, sihedernyi barátaimat katonaszökevényként végezték ki nyilas „honfitársaink”, temettem bombatölcsérbe keményre fagyott holtakat, németek hajtottak ki tankcsapdát építeni, lődöztek utánam oroszok.
Fogtam Péter fiam kezét, amikor meghalt fehérvérűségben, és belenézhettem 11 éves Kamilla unokám sírjába is. Tizenhét évesen rám adták a halotti szentséget, az utolsó kenetet, ám tökrészeg volt a lelkiatya, s azóta valahogy nem tisztelem az egyház felkent szolgáit. Ők is gyarlók és esendőek.
Az ember furcsa szerzet. Ritkán okul, és még ritkábban engedi magához a jó szót, hagyja magát megváltani. Krisztust keresztre feszítették, Husz János máglyán végezte, e századi író-elődeim közül Gyóni Géza fogolytáborban, Radnóti halálmenetben. Szinte mindig lehetetlen volt lefogni az emberi ostobaság kezét.
Ám mindenkiben akad egy parányi rés, melyen beereszti azt, akit bizalmára méltat. Én egész életemben ezeket a réseket kerestem, s többnyire megtaláltam. Elsősorban a legfogékonyabb, legesendőbb, legsebezhetőbb lelkekben, a gyermekekében. értük éltem.
Nem forgattam élesnek vélt, ám többnyire csorba és rozsdás szekercéket az irodalom csataterein, ahol a nagyon is mulandó dicsőséget és babérkoszorúkat trancsírozzák az egyívásúak, inkább csendes, halk munkával az embert kerestem. Az esendőt, aki segítő kézre vár. Jó szóra, megértő társra, barátra. Írásban is, szóban is. Sokakhoz találhattam utat. Húsz könyvem – főleg ifjúsági regények – mintegy 800 000 példánya mind elkelt, nyolc színházi bemutatóm nyomán tízezrek tapsolhattak, vagy 400 alkalommal találkozhattam ifjú olvasóimmal.
Negyvennyolc esztendeje állok a Magyar Rádió mikrofonja előtt. Kétezerötszáznál több önálló rádióműsort jegyzek, ez vagy 40 000 gépiratos oldal, s adásonként – szerényen számolva – százezer hallgató. Most, hogy összeszámolom, szinte megdöbbenek. Ez testvérek között is kétszázötvenmillió találkozás hallgatóimmal.
Közben – több mint negyven esztendeje – alkottam egy naponta hallott új magyar szót – és műfajt – a „vetélkedőt”, mely kontár kezekben ma már a léleksekélyesítés mindennapi eszközévé válik. Nem erre szántam.
Mit értem el? Nem szobortalapzatot. Lettem kiváló népművelő, aranytollas újságíró, s átvehettem életművemért – baráti, meghitt körülmények között – a köztársasági író-elnök arany emlékérmét.
Ám mégsem ez pályám igazi bére. Az a sok százezer levél, s bizalom, gyermek és felnőtt jó barát, akiknek köszönhetően lehettem öt ország magyarjainak „Miska bácsija”. Ezt előttem egyetlen – ugyancsak halk szavú – pályatársam érhette csupán meg. Erdély sarkában, Kisbaconban nyugszik, és még ma is úgy él az emlékezetben, mint „Elek apó”.
Manapság elsősorban utódokat, követőket nevelek. Nemzeti örökségünk pályázatomra öt országban kezdtek kutatni, búvárkodni magyar gyerekek, ifjak ezrei. Immár a következő évezrednek.
Bevallom, aggódom értük. Féltem utódainkat. Tartok attól, hogy az új évezreddel beköszönthet a „kőszívűek kora”.
Jaj, csak ne legyen továbbra – és ismét – ember embernek farkasa!
Hetvenéves életút után ma is nyugodt szívvel állok oda a tükör elé, hogy szembenézzek önmagammal: megtettem mindazt, amit megtehettem. Használtam, amennyit használnom adatott. S hiszem, neveltem szép számmal utódokat, akik e szót, hogy EMBER, csupa nagybetűvel írják.
Azt hiszem, földgolyónkon ma és mindenkoron ez a legfontosabb.
