Szülőföldem az alsó Gara mente. A családom palóc, parasztgazda és kálvinista. Számomra mind fontos. A palócság népi-nyelvi kultúrát jelent, a parasztság létfokát és tárgyi világot, a kálvinizmus pedig szikár erkölcsöt és józan igazságérzetet. Húszéves koromig Hontfüzesgyarmaton éltem. A Vajúdó parasztvilág írásakor döbbentem rá, hogy gyerekkorom faluvilága olyan emlékként él bennem, mely már csak számomra valóságos, közben megváltozott, átalakult, elpusztult. Bennem még szerves világ. Jelensége és tárgyai a teljes egész bensőségességében élnek. A képzettársítás folyamában egymást vonzzák a dolgok. A szülőfalumat két hosszú házsorra osztó patakról például többkötetes, vaskos regény írhatnék. A falu történetét tartalmaz(hat)ná, teljes téridejét és az emberek sorsát születésüktől a halálukig. Ahogy nyári záporok után megárad és télen befagy a patak, benne fürödnek a libák és lékein mosnak az asszonyok. Gyerekekként „bányászunk” a medrében, fémtárgyakat, régi pénzeket és rozsdás töltényeket ásunk ki e homok mélyéről e kövek közül. Harmincnyolcban a csehszlovák tankok füstfelhőben, félelmetes morajjal kúsznak át medrén ágyúikat a házakra irányítva, széles nyomokat hasítva partjában. Megfélemlíteni és térdre kényszeríteni szeretnék a falut. A parancsnokság a pajtákban rejtőző magyar katonaszökevény kiadását követeli.
Történelmet idéznek a szőlők és az erdők. Mennyi izgalmas kaland és varázsos élmény színhelyei! De hát a határ mentén minden hely és számos tett – történelem. A szlovák határon leventék őrzik e Szántóra vezető utat. Bevallják, hogy félnek, apró őrházban éjszakáznak. Egyikük óriási lepkét fog, nagy pávaszemet. Gyufát gyújt, és lánggal égeti e lepke szárnyát. A pávaszem kétségbeesetten csapkod, vergődik. Ne bántsd! – kérem a legényt. A Donnál sorra pusztulnak a magyarok, mondja durván, mi ez ahhoz képest?! Amikor a leventéket határvadászok váltják fel, a partizánok kézigránátot dobnak az őrházra. A kilakoltatáskor majd ezen az úton „menekülünk” a front közelségéből, évek múltán pedig erre szökünk apámmal a deportálás elől.
Megkésett nemzedékhez tartozom. Húszévesen leszek „iparista” Kassán. A faliújságra írok humoros karcolatokat. Szórakozásból, játékból teszem, nem tudom még, hogy az írás – hivatás! Világnyi komor élményem van, összefüggésük azonban tisztázatlan. A dolgok értelmit magamnak kell meglejtenem. Fábry Zoltán korparancsa sejtet meg velem lényeges dolgokat. Olyan fogalmakat körvonalaz számomra, mint a kisebbségi lét értelme, a nacionalista elfogultság lélektelensége, a történelmi idő mélysége és az írói felelősség súlya. Már érteni vélem az írói mesterség és létszemlélet erkölcsét. A „hogyan írok?” kérdése mellé társul a „miért írok?” dilemmája. Novelláimban a kisebbségi értelmiségi hazajár, hogy falujában meglelje emlékei eltűnt valóságát, a változó világban megtalálja önmaga helyét s életünkben az elmúlt időt.
Alighanem a házasságom tesz igazán városi emberré. Magyar élettársam háromnyelvű pozsonyi polgár, született „pressburger”. A falu és város léttörvényeit közös életünkben egyeztetjük. A családi élet ez értelmiségivé válás iskolája. Átformálja a tudatot, ám a lelket még inkább. Az író pedig, a dolgok értelmét keresve, az igazsághoz kerülhet közelebb. Közben újságíró, szerkesztő, író vagyok. A kisebbségi írásbeliséget szervezem (Irodalmi Szemle, Madách Kiadó) főszerkesztőként. Tapasztalataim elmélyülnek, mondhatnám bölcsebb leszek. Mily meddő igyekezet az írói alkotómunkát népi és urbánus mezőkre osztani! A kétféle élményforrásból induló szellemi patak egy irányba és közös cél felé folyik. Az író a történelmi ember létét vizsgálja. Falun vagy városon élő hőse kora és adottságai keretében él. Az ő sorsát és életét emeli költőivé, művészi igazsággá az író. Elengedhetetlen számára az önművelés. A formát és látásmódot tanulni kell! A távoliaktól leginkább, a csúcsoktól tanulhatunk. Mint Márquez, Borges, Nabokov, Musil és Joyce. Önmagát írja e prózaíró. De nem magáról, hanem magából ír! Személyessége író és ember egységét feltételezi.
Marianna lányom Kanadában él. Hozzá vezet első interkontinentális utam. Ott válik bennem bizonyossággá, bár már régóta sejtem, hogy a kultúrák változ(hat)nak és a formák különböz(het)nek, ám közben a humánus lényeg azonos. Az irodalom tárgya, az emberi lélek egyetemes és öröknek mondható. Ma divatos irányzat az ironikus felülnézet. Az író, „könnyűnek” hívén az életet, élcelődik a formákon, és sokat tudóan mosolyog. Nagyvonalúan elsiklik e szenvedés felett, és mellőzi a részvétet. Az emberi lélek azonban könnyedebb létformáiban is szenvedhet, s néha fél. Tudat alatt szinte mindig nyugtalan. Gondjai továbbra is az irodalom igazát kínálják az írónak!
