Úgy emlékszem rá, mintha ma történt volna.
Még iskolás sem vagyok. Ülök a sámlin, térdemen tábla, azon papiros.
Rajzolgatok.
Ki tudja, mit rajzolok éppen. Kiskacsát vagy pocakos bácsit, amikor jön a szomszédasszony, és kérdi édesanyámat, mit szól hozzá, mi történt Kovácsnéval.
– Jaj, ne is mondja – legyint édesanyám, és futó pillantást vet rám. – Az a szegény Kovácsné. Hm, meg van az áldva. Az egyik ici, a másik pici, a harmadikkal úgy van.
Megüt ez a két szó: úgy van.
Vajon mit jelent?
Kovács nénit jól ismerem. Két kicsi gyerek anyja (az egyik ici, a másik pici), és mostanában megnőtt a pocakja. Új kisbaba úszkál a szíve alatt, akit majd szépen meg fog szülni, ha elég nagyra növesztette.
De hogy úgy van – azt nem hittem volna.
Vajon miféle szörnyűséget takar ez a két szó? Mit titkolnak előttem a felnőttek? Lehet, hogy valaki gondtalanul jár-kel a világban, miközben úgy van? Jár-kel, és maga sem tudja, hogy… úgy van?
És mi történik azzal, aki úgy van? Elviszi a zsákos ember? Dutyiba csukják, rávernek a popsijára, és azt kiabálják, na majd adok én neked?
El nem mondhatom, micsoda szorongás fogott el. Zavaromban a pocakos bácsinak nagy füleket rajzoltam, a kis kacsák csőrére pedig huszárbajuszt húztam.
Féltem.
Sok éve már! De ez a félelem azóta is kísért. Úgy érzem, valamit valakik mindig eltitkolnak előttem. Gyereknek néznek, és rejtelmesen beszélnek. A napi munkában, a hivatalban, az üzletben, a kicsi és a nagy politikában.
Ici ügye van, pici ügye van – a harmadikkal úgy van.
Ici bankcsőd, pici bankcsőd – a harmadikkal úgy van.
Ici elkötelezettség, pici lekötelezettség – a harmadikkal úgy vagyunk.
Szegény emberiség. Meg van áldva!
Ici világháború, pici világháború – a harmadikkal úgy vagyunk? Ici fasizmus, pici kommunizmus – a harmadikkal úgy vagyunk? Ici atombomba, pici atombomba – a harmadikkal úgy vagyunk? Ici holokauszt, pici etnikai tisztogatás – a harmadikkal úgy vagyunk? Ici atomerőmű, pici Csernobil – a harmadikkal úgy vagyunk?
Mi ez a titkolózás?
Hetven éve érzem, sőt tudom, hogy eltitkolnak előttem valamit! Hetven éve várom, hogy egyszer felnőjek ezekhez a titkokhoz
Miért kell kitalálnom, amit meg is tudhatok? Hátha rosszul tippelek!
Egész nemzedékem előtt folyt és folyik ez a titkolózás.
Sőt, egész nemzedékek előtt folyt és folyik.
Mi lesz a vége?
Kovács néniről később megtudtam, hogy gyermekágyban halt meg.
Ránéztem a saját, kicsi gyermekágyamra és elképzeltem, micsoda kegyetlen szörnyűség lehetett azt a kövér Kovács nénit a nagy hasával belegyömöszölni olyan kicsi ágyba.
Nem csoda, ha belehalt.
No persze, mit várjon, aki – úgy van!
Egyébként – ezen is el lehet gondolkodni.
