Czigány Judit

színművész (Budapest, 1930. május 21.)

    Egy kibombázott ház második emeletének falán lógott a zongoránk egy lábánál fogva, mint egy fülönfüggő. Tudniillik biztonságba helyeztük „őt”. Vége volt a háborúnak, tele voltunk reményekkel; biztos világhírű zongoraművész leszek, valamint egy személyben Madame Curie és Sonja Hennie – csatos korcsolyám már úgyis volt. Ezt mind drága szüleim álmodták belém, még mielőtt megszülettem. Csodálatos, meleg, szeretetteli, puha családi fészket kerítettek körém, hogy boldog legyen a gyerekkorom. A boldogságnak csak egy kis híja lett, ugyanis közben odakint belevettek minket a kiirtandók sorába.
    Én még ovis voltam, egy kiválóan működő modern német óvodába jártam, (mert mi, „polgár gyerekek” német óvodába jártunk), amikor is értem jött Maria tante és látta, hogy drága édesanyám valami családi ereklyéket csomagol be, hogy jó barátoknál biztonságba helyezze, s akkor ezt mondta: „Drága Wienerné, mért fárasztja magát, hiszen mi magukat úgyis meg fogjuk ölni?” (1935) Az óvodai vizsgán – még szép kis magyar ruhácskában – velem villogtattak, meg Péterkével. Énekeltünk és táncikáltunk. Édesanyám engem, egész szűk családunkat és még másokat is fantasztikus módon menekített az üldöztetés alatt. Szegény Péterkét édesanyja szerető gondoskodással fölszerelve büszkén engedte ki a frontra harcolni. Péterke nem jött vissza. Istenem, még „magyar ruhásan” micsoda tömegben nem jöttünk vissza, mert volt akinek „úgy” kellett magyarnak lenni, nekünk pedig „így” nem volt szabad. A dolog persze nem ugyanaz. Péterkééket hősnek, minket még csak nem is áldozatnak küldtek a halálba. Ezek szerint mi az óvodában, kis magyar ruhában haláltáncikát jártunk? Ejnye, bácsik-nénik! …

Tarbay Ede: Játék a színházban Gigi szerepében

    Viszont micsoda ajándékot kaptam, hogy a gimnáziumban is és a Főiskolán is nagyszerű tanáraim voltak, és olyan életmintákat mutattak, ami meghatározó – bár talán manapság túlzásnak tekinthetők. Mikor a csodálatos Gellért Endre, aki osztályvezető tanárunk volt, itthagyott minket, mintha második apámat veszítettem volna el. Az ő szempillájának rezdülése egy ezerfős nézőtér reagálását múlta fölül – ez a vigyázó tekintet, azt hiszem, pótolhatatlan.
    A ’48-as kultúrversenyen a gimnáziumomat „diadalra” vittem Shaw Szent Johannájával, meg székely népballadával. Így aztán – szinte ki sem merem mondani, annyira tisztelem ezt a hivatást – színésznő lettem. Megadatott nekem, hogy átéljek mindenféle életérzést.
    És most már, hogy főképp szinkronizálnom adatott meg, mindent szinte egy időben lehet előállítanom, mint egy igazi fináléban. Minden hatáselemet sűrítve megünnepelni, például az egyik műteremben 8.50-kor ifjúkori filmsztár szerelmemnek, James Stewartnak anyját, a másikban 16.20-kor kedvesét és 22.30-kor mondjuk a leányát hangolhattam magyarrá.
    Apropó magyar: ami a magyarságomat illeti, az sajnos elpusztíthatatlan, mert én ijesztően hűséges vagyok. A legrémesebb időkben sem akartam világgá menni, mert csudálatos haverjaim voltak, és Petőfim. A főiskolán összetalálkoztam Czigány Tamással, aki filmesnek készült, és az is lett, és még Wiener Juditként, másodévesen összeházasodtunk, és azóta (ki ne mondjam, mióta) egymásba kapaszkodva élünk együtt, és hálás vagyok ezért magunknak. És a lányom, Anna, valamint az unokáim, Gábor és Ádám – lehet, hogy kissé giccsesen hangzik, de tény – számomra szinte teljesen kitöltik a látóteremet, és mindig az ő fényükben emlékezem a mindenféle izgalmas feladatokra, mint például Tímeára az Aranyemberben, meg Stázira, meg Rosinára a Sevillai borbélyban, Lucyre, Bicska Maxi második feleségére és Böszörményire, aki megette a csizmakenőcsöt. És példának okáért Anna Magnani, meg Fernanda Montenegro hangjára és – nem kevésbé – rajzolt gonosz és jó tündérek, boszorkák és padlizsánok megszólaltatására.
    Nos, ami a tehetséget illeti, ha a világnak nem kell a tehetségünk egésze – az úgy is mozgolódhat, ahogy a primitív lényecskék, ha feldarabolják őket, képesek külön-külön is valamiféle életet élni. És az életke és a mozgás mindenképpen öröm – nem szégyen ennyi idős korban, a kutyafáján mindennek örvendeni, ami megadatik. És azért csöndben mégis úgy tenni, mintha tizenhat évesek lennénk, és még mindig várni valami új, igazán jó dologra, mint (ne tessék kacarászni), mint aki előtt hű, de ígéretes élet áll. Világmegváltósdit már nem tudok – sajnos – játszani, mint ifjúkoromban, és ez tulajdonképpen talán felháborító és megnyugtató is egyben. Értsék úgy, ahogy kívánják. De én azért megpróbálok valami reménykét táplálni magamban így, kissé már kornyadottan is. Hiszen már olyan jól befészkeltem magam tündéri anyanyelvembe, oly igen bevackolódtam ebbe az otthonos, boldog boldogtalanságba, hogy már szinte úgy érzem, talán így a jó.

Az Ifjúsági Színház (1950-től), a szolnoki Szigligeti (1954), a Bartók Színpad (1958), majd az Állami Déryné Színház (1958) vendég színésze, a Petőfi (1960), a Bartók Gyermekszínház (1962), 1967-től a Pannónia Filmstúdió Magyar Szinkron és Video Vállalat társulatánál, majd 1995-től szabadfoglalkozásúként szerepel, 1997-ben vendégként a Vártszínházban is, valamint több tévéjátékban.
Díj: A Szocialista Kultúráért (1984)